Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1982. 14/64. évfolyam
Műelemzés - Rónay László: Nyugati magyar líra – két nézetből 744–751. p.
Szemle líra olyan kifejezési és szemléleti válsággal küzd, amely az adott környezetben, az anyanyelv és a befogadó ország nyelvének kettősségében nehezen vagy alig oldható fel. E belső meghasadtságot nem leplezhetik azok a színvonal nevében kiáltó kritikai írások sem, melyek a józan önszemlélet és önkritikus magatartás helyébe a hazai líra távolból észlelt válságjeleire való reflektálást helyezik. Pedig - és ezt az érzésünket mindkét antológia megerősítheti - a nyugati magyar lírának nagy szüksége volna józan önértékelésre. Mert bármily izgalmas is a vele való találkozás, bármekkora örömmel vehetjük is tudomásul, hogy tengereken innen és túl jelentékeny költők vannak, akik hittel és híven őrzik anyanyelvük pislákoló mécsesét, azért e líra egyetemes állapotát Határ Győző Magyar diaszpóra című verse is jellemzi: „A tartósított elkallódás állapotában az amerikai limbuszokon." Vannak kétségtelenül jelentékeny írói (az idősebbek között), vannak tehetségüket egyre inkább beváltó lírikusai (elsősorban az 1930 és 40 között születettek), vannak makacs, izgalmas kísérletezői (említsük meg közöttük az érdekes, egyéni hangú Sári Gál Imrét is), s vannak, akik érzékeny idegvégződéseikkel felfogva a hazai kulturális élet legjelentősebb eseményeit, maguk is visszhangoznak rá (így születhetett Erdélyi Zsuzsa imádsággyűjteményéből Major Zala Lajos kötete), de nincsen igazi karaktere. Számot adhatunk érdekes, rokonszenves, sőt, egy-két jelentős költőjéről, de a nyugati magyar líra egyeteméről, melynek meglétét Kemenes Géfin László címválasztásával is igazolja, nem kapunk s talán nem is kaphatunk képet. Inkább magányos őrtüzek ezek, melyeket többnyire a nyelv szeretete, védelme, máskor a vitathatatlan költői tehetség egyébkor pedig politikai érzületek ébresztgetnek s tartanak életben. Valóban „vándorének" zendül e költők ajkán, akik olykor elképesztően nagy távolságokra adják tovább egymásnak a szót, melyet anyáiktól tanultak, s melyet ők még hibátlanul beszélnek, de a következő nemzedékek talán már akadozva, s ezek utódai alighanem már csak emlékeikben őrzik a hajdani magyarságtudatot, mely - világirodalmi allúziók ide vagy oda - e két antológiának legvonzóbb sajátja. Thinsz Géza egyik szép verse, a Búcsúzó újraértelmezett Mikes Kelemen-i attitűddel fejezi ki a nyugati magyar líra és a Nyugaton élő magyar lírikus sorsának paradoxonát: Tengerbe hullik egy könnycsepp: ez a halál. Csak ennyi. Ne sirass. Bölcs hullámoktól tanulom az öröklétet.