Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1984. 16/66. évfolyam

Figyelő - Műmelléklet: Radnóti Miklós-kézirat 212_1. p.

Biblikus vonatkozások Radnótinál 231 )"Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg." zsoltároló fohásza. Amelyhez mintát­­ túl a Biblián — bőven találhatott Sík Sándor psalteriumában.5­0 1944. május 19-én írja Radnóti töredékben maradt művét, az Észaiás átkát idéző, elemi erejű tanúságtételt, kora elleni félelmetes vádiratát. A mű befejezetlenül maradt — Töre­dék­­, költője ugyanis másnap bevonult utolsó munkaszolgá­latára. A költemény többek szerint Radnóti „Hatodik eclogá­jának" készülhetett. Ezt valószínűsíti az Első ecloga vergiliusi mottójának — mintegy — kibontakoztatása a Töredékben. „Itt, hol a bűn az erény..." Erről olvasunk a műben. S miután a költő A walesi bárdoké író Arany módján (és nemritkán eszközeivel!) részletezte a kor aljasságát, bűneit, felhangzanak Radnóti Ézsaiás átkát idéző szavai. A „méltó átkot" tudó próféta „rettentő" szavaiból jó néhányra a Nyolcadik eclogá­ban rádöbbenhetünk. A Bibliá­ban csakúgy, mint a magyar múltban,­­ a prédikátor­költőkben, Zrínyiben, Kölcseyben gyökerező — végső vallo­mása, („Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép..."), s a S"Pr. 104. zsoltár: Az Úr „Felhőt borított oltalmul föléjük." vagy az 56. zsoltár: „Szárnyaid árnyékában / Én lelkem megvonul, / amíg a romlás elvonul."­­ Túl a Sík-zsoltárok és az ugyancsak bőven idézhető bibliai helyek bizonyságán, hogy itt valóban zsoltároló könyörgésről lehet szó, két művön kívüli tényező is igazolni látszik. Az egyik Ortutay visszaemlékezése, aki Nem tudhatom.. . című írásában (i. m. 231-232) arról írván, hogy milyen értetlenül fogadták többen 1943 szilveszterén a Nem tudhatom. . .-ot, ő maga - úgymond - az akkor még nem végleges utolsó sor ellen berzenkedett. Magam, már akkor ima-parafrázisra gya­nakodva, megkérdeztem Ortutayt, hogy mi váltott ki benne az akkori befejező sorban visszatetszést. Ortutay vallásos végkicsengésre emléke­zett. Hogy mi lehetett az a sor - variáns híján - nem tudhatjuk. De azt, ami végső változatként fennmaradt, azt a zárósort, úgy véljük, nem vé­letlenül, hanem a zseni ösztönös ráérzésével mondta Latinovits Zoltán feledhetetlenül szép szavalatában imára tárt karokkal és imaszerűen recitálva.

Next