Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1984. 16/66. évfolyam
Az oktatás műhelyéből - Gergye László: Vajda János viszonya Petőfi Sándor örökségéhez. A sirámok című dalciklus tanulságai 700–710. p.
702 Az oktatás műhelyéből Olyan vagyok, mint az árnyék, Mintha temetőben járnék. Elmúlt idő, elmúlt idő Te vagy, te vagy a temető. Említettük már, hogy Petőfi verse 1847-ben született. Tudjuk, hogy a költő életében talán ez a legfeszültebb, élményekben leggazdagabb esztendő. A Júlia-szerelem, valamint a 48-as forradalom érlelődése mind a magánélet, mind a közélet síkján egyszerre kelthette fel a költőben a reménykedés, illetve a jövőtől való ösztönös félelem érzését. Az elemzés során tehát elsősorban ebből az alapélményből kell kiindulnunk. Ami a Petőfi versben már első pillantásra is szembetűnő, az a költemény tisztán érzékelhető gondolati-érzelmi ambivalenciája. Ezt a belső hullámzást vetítik elénk az egyes versszakok sebesen váltakozó, ellentétes gondolati töltésű képsorai, amelyek az igen egyszerűen megszerkesztett jelzős szószerkezetek szín- és jelentéskontrasztjának néhány kombinációjára épülnek. Az első versszak „édes öröm"-e a második versszak „keserű bú"-jában találja meg tisztán ellenpontozott tükörképét. A strófazáró kifejezés mindkét esetben az „összetörött, cseréppé lett", s ez pontosan mutatja a két ellentétes hangulati értéket hordozó szintagma azonos minőségi súlyát. A harmadik szakasz képanyaga hasonló szemantikai szerkezetű grammatikai alakzatok szembeállításával ugyanezt a jelentéstartalmat domborítja ki. Itt kapcsolja be Petőfi a versben- Valami nagy, rejtett bánat Fogja el az egész tájat. Az a bánat, mit az ember Érez és nevezni nem mer -A temető éjjelében Az a nagy bú, amely téged Vádol, örök nagy természet: Mely kiégett szívvel kérdi: Mért születni? minek élni? Bolygótűz az én vezérem. Múlt napjaim sírja felett Bolygótűz az emlékezet. Mozdulni kezd a levegő, Halk, de hűvös fuvalom jő, És tőlem suttogva kérdi Nem legjobb-e sosem élni? "