Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1989. 20/70. évfolyam
Műelemzés - Szilágyi Ferenc: Bessenyei György összes művei. Filozófia, publicisztika, történetírás, prózai munkák 1802–1804, sajtó alá rend.: Kókay György 412–418. p.
Szemle (az utóbbi esetében is egy Bessenyei bejegyzéseivel hitelesített másolatot). Kókay György a bibliográfiai munkában is megszokott gondossággal és pontossággal közli az OSzK-ban őrzött kéziratok szövegeit, s ami itt szóvá tehető, az talán nem is egymagán múlott: a kiadási alapelveken. El kellett volna ugyanis dönteni, hogy betűhív kiadásra törekszik-e a sorozat, „expressis verbis" „betű szerint" akarja-e közölni a szövegeket vagy a lényeg szerint, esetenként emenciálva. Hogy példát említsünk: a magánhangzók egy részének (i, ö, ü) esetében az időtartamot pontatlanul jelzi Bessenyei, legtöbbször felületesen, elkapkodva, úgy, hogy az nem fedi az ő kiejtését sem. Véleményünk szerint ezeket — egy bevezető utalással — egységesíteni kellett volna. Mert hiszen a magyarban nem is létezik szóvégi rövid és lehető [73.], szembe tűnő, idő [uo.] fö [328.], ö, kényszerítő, élő stb. stb., végig szinte az egész köteten), s a 75. oldalon az öldököltetésnek a kéziratban öldököltetés felel meg, de ezt már a kritikai kiadás sem így közölte, pedig a „betűhűség" ezt kívánta volna. Vonatkozik ez persze az i hangokra is (kívánását, leírni [73.], vízben, tiz, széllyen [74.], s még a más típusba tartozó а, e, œ, и esetében is fölmerülhet az emenciálás lehetősége, szüksége, megállítására [73.], értelmedet, kazal szénája, horda [74.] stb., bár az előbbiekénél ez némileg kényesebb kérdés). Az i. e, a esetében mindenképpen Bessenyei ejtésének, nyomtatott műveinek — általános írásgyakorlatának — megfelelően kellett volna közölni a sokszor bántó fővel, vevővel stb. alakot (ugyanitt, a 385. o.-on már élő van a korábbi élő- helyett), vagyis az „egységesítés" elve alapján is el lehetett volna végezni az említett alakok „emenciálását". Mert így a szöveg azt sugallja, mintha Bessenyei nem ismerte volna eléggé a helyesírást. Még inkább fokozza ezt a szóvégi hosszú mássalhangzók esete: néhány oldal átnézése után kiderül, hogy Bessenyei szövegeken s magánhangzóközi helyzetben puszta egyszerűsítésből nem kettőzi meg, de azért kettős hangértékben használja a -t, -l, -r, -z stb. betűket, s a szövegkiadásban akkor járunk el helyesen, ha ezt tudomásul veszszük, a bevezetőben (ahol jó lett volna egy fejezetet szentelni Bessenyei helyesírásának is) utalunk erre az írás sajátságára s arra, hogy végig ennek megfelelően közöljük a szövegeket. Mert hiszen igaz, hogy jutót (73), rögzőt (74) található az eredetiben, de az is, hogy a múlt időt magánhangzó után különben hosszú (kettős) -íí-vel jelölte, mondotta, s hogy a kel ['müssen'] alakkal szemben másutt kelet fordul elő (478) s ugyanott vetették. De A' társaságnak eredete Bessenyei által ellenőrzött sárospataki másolata is arról győz meg, hogy az ot, let, ara, ved, ted, ütköz, tőd stb., stb. ott, lett, arra, vedd, tedd, ütközz, több formában lett volna közlendő. Különben ilyen idézésekre kényszerülünk: „Őt esznek isznak, vendégeskednek hol meg eset hajdan némely heten . . . hogy némely Nemes Uri széknek minden dél után magát