Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1989. 20/70. évfolyam
Műelemzés - Tamás Attila: Könyvek Kassák Lajosról. Csaplár Ferenc: Kassák körei; Ferenczi László: Én Kassák Lajos vagyok; Aczél Géza: Termő avantgarde 831–837. p.
Szemle 833 szervező tevékenységéről vagy munkásságának fogadtatásáról. Karakterjegyeit tekintve ugyan nem változtatja meg számottevően korábban kialakított Kassák-képünket, megannyi új részlettel azonban gazdagítja, súlyának valóságos nagyságrendjét tudatosítva, vagy éppen segítve tudatunkban növekedni. Tény ugyanakkor, hogy az anyagföltárás — cikkek, szerzői névjegyzékek ismertetése stb. — néha már-már lajstromszerűvé lesz. (Kissé hosszúra nyúlik — viszonylag kevés színt adva — például a Népszava vitájának tárgyalása.) Nem föltétlenül csatlakoznak hozzájuk érdekesebb, elmélyültebb elemzések , esetleg gondolatmozdító tűnődések. A költői művek tárgyalása viszonylag szimpla, időnként kissé iskolás. (Ezen belül is kellemetlenül lep meg a már sokak által sokféleképpen elemzett A ló meghal, a madarak kirepülnek említésekor ennek erősen egyoldalú jellemzése: „a szabadságérzés, a világ új jelenségeivel való találkozás mámoros örömét szólaltatta meg". Déry fiatalkori prózaművének, A kéthangú kiáltásnak a minősítése is meghökkent, hogy tudniillik ez szerinte már szürrealista ihletettségű volna, „a nem emberi életből" való elvágyódás kifejezése által.) Leginkább talán ott kívánt volna összetettebb, sajátosan művészi kérdések megvilágítására több szellemi energiát fordító tárgyalásmódot a könyv, ahol a nagy alkotók érintkezési pontjaira vet fényt. Ahogy egyrészt Ady és Kassák, Babits és Kassák, másfelől Kassák és a modern festészet, ill. Kassák és Bartók, majd Illyés, Déry és Kassák, Szabó Dezső és Kassák egymáshoz kötődését, ill. egymástól távol maradását vagy éppen távolodását veszi számba. Ezek a vizsgálódások pedig a „Kassák-jelenség" mibenlétének jobb megértéséhez, ill. egy egész korszak erővonalainak határozottabb kirajzolásához is alighanem sokban hozzásegíthetnének. Talán Kassák és a Pandora, ill. Kassák és a felbomló hazai avantgárd viszonyának itteni elemzését is eredményesebbé téve. (Elsősorban annak földerítéséhez járulva hozzá: mi az, ami fejlődési szakaszt nyitó értékei és sok évtizedes színvonalas művészi teljesítménye ellenére valahol mégiscsak hiányzott Kassákból ahhoz, hogy igazi naggyá váljék? Emellett — kisebb mértékben — pl. annak tudatosítását is szolgálva, hogy milyen dühödt egymásba marások torzították abban az időben az irodalmi orgánumok vitáit, elsősorban azokét, melyek a politika küzdelmeibe is belekapcsolódtak. Nemegyszer összekuszálva így a művészi összefüggések szálait — pl. Illyés Gyulának a kötetben érintett átváltását illetően is.) Ferenczi László könyvének egészen más az arculata. Egy fokkal érdekesebb, viszont lényegesen kevésbé határozott Csapiárénál. Sőtér István, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Szécsi Margit, Rába György és Komlós Aladár szavainak idézésével nyit: esszé-