Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1990. 21/71. évfolyam
Műelemzés - Bitskey István: Horváth János: A magyar irodalmi műveltésg kezdetei Szent Istvántól Mohácsig 499–502. p.
Szemle közvetve vagy közvetlenül tőle tanulták a tudományág alapjait. S vajon lehet-e tudósi életpálya sikeresebb, irodalomtörténészi munkálkodás eredményesebb, mint hogyha épp a tanítványok lépnek a Mester nyomdokaiba, s az ő munkájából, az általa létrehozott szintézisből építkezve húzzák fel a korszerűbb épület falait? Úgy hisszük, ez a tény már önmagában is elég indok lett volna arra, hogy a Kezdetek a reprint sorozatban újból napvilágot lásson. Itt azonban ennél többről is szó van. Tarnai Andorral egyetértve mondhatjuk, hogy a könyv „egy-egy részlete máig kötelező olvasmány lehet egyetemi hallgatók számára", hiszen több beleérzéssel és szövegérzékenységgel máig sem írt senki középkori írásos emlékeinkről, a legendákról, szerzetesi regulákról, imádságokról, prédikációkról, exemplumokról és víziókról, melyek révén a latinság bölcsőjéből a magyar nyelvű irodalom felnövekedett. Jól tudjuk persze, ma már egyedül csak Horváth Jánost olvasni semmiképp nem lenne elegendő, sem mennyiség, sem szemléletmód tekintetében. De az ő műveit nem olvasni, figyelmen kívül hagyni legalább ilyen mérvű hiba és hiányosság lenne, amely érezhetően szegényítené ismereteink és szempontrendszerünk arzenálját. S még mindig nem fogytak el érveink a mostani kiadás mellett. A tudománytörténet szempontja sem engedi feledésbe merülni Horváth János nevét, nélküle lehetetlen lenne érdemben szólni irodalomtörténetírásunk múltjáról, főbb fejlődési irányairól. Legpontosabban alighanem Barta János fogalmazta meg, hol jelölhető ki helye e folyamatban. „Minél inkább távolodunk tőle, annál könnyebb meghatározni helyét a láncolatban, a magyarságnak mint nemzetnek az a kibontakozási vonala és lehetősége, amelyet a múlt században Széchenyi, Arany, Kemény Zsigmond és parányibb méretekben Gyulai Pál hordoz, a nagy elvi igényű önelemzés és önismeret szintjén benne érte el betetőzését és szankcionálását — de egyúttal lezárását is" — írta a Fejlődéstörténet bevezetőjében. De ez a lezárás, a nemzeti klasszicizmus jegyében történő rendszerteremtés soha nem jelentette azt, hogy az általa leírtak poros és avítt kacattá váltak volna a korszerűbb szemlélet jelentkezése után, hanem épp ellenkezőleg: szintézise kincsesbányájává lett az új szemléletmóddal összegezőknek is. Jelentős bővülésekkel, tágabb értelmezési mezőkkel kialakított irodalomfogalom jellemezte az új kutatónemzedéket, amely azonban gyakran hivatkozott az ő műveire, s nemcsak adatok miatt (miként egyik-másik pozitivista munkára), hanem invenciózus meglátásai — olykor megérzései — s higgadt ítéletei miatt is. Köztudott, hogy Horváth János szerint „irodalom nincs írott szövegek nélkül; története a legrégebbről fennmaradt írott szövegek vallomásával kezdődik", vagyis magyar ősköltészetről — fennmaradt szövegek híján — nem lehet beszélni. Azóta ez a túlzottan