Kabdebó Lóránt szerk.: Irodalomtörténet, 1996. 27/77. évfolyam
Tanulmányok - Fried István: A költői magatartás változatai. Petőfi Sándor 1848-as verseihez 293–307. p.
FRIED ISTVÁN A költői magatartás változatai (Petőfi Sándor 1848-as verseihez) Hogy Petőfi Sándor a tudatosan építkező, (költői) arcképét mintegy megtervező és saját költészetére szüntelenül reflektáló művészegyéniségekhez tartozik, igazolta a Petőfi-kutatás akkor, amikor szembekerült a Petőfi-líra kronológiai problémáival, nevezetesen azzal a mindenképpen önértelmezést célzó (költői) gesztussal, amely a kötetkompozícióban nem a megszületés időbelisége szerint sorolta egymás mellé, után, mögé az egyes verseket, hanem egy más, ki tudja miféle tematikai(?), hangvételi(?) szempontú elképzelés szerint. Petőfinek ezt az igyekezetét valószínűleg azzal lehet magyarázni, hogy verseit függetleníteni igyekezett a közvetlen alkalmiságtól, a verssé formálás külső körülményeitől, és más típusú rendet próbált megvalósítani verseinek rendszerezésekor. Ebben a törekvésében még a folyóiratközlések sem zavarták, hiszen azok az egyes verseket tekintve lehetnek (bár messze nem minden esetben) eligazító jellegűek, Petőfi viszont a kései utókor szorgos filológusát megzavaró tevékenykedésével költészetben gondolkodott, legalábbis költészetének „motivikus struktúrája", amely belső utalásrendszernek is fölfogható, egy szüntelenül kiteljesedő, a föllelt megoldásokat nem véglegesnek elfogadó költészetet jelenített meg, legalábbis talán ez lehet kötetszerkesztésének rendező elve. Abban Petőfi Sándor sem különbözik számos előd, kortárs és halála után jelentkező költőtől, hogy fokról fokra alakította ki azt a képkincset, „szótárat", beszédmódot, amelyben és amely által megkísérelte, hogy kijelölje a maga helyét a korszak poézisében. Nemcsak A XIX. század költői fogható föl ars poeticának (ebben a versben ott leljük a francia romantikus költészet, főleg Victor Hugo költő-próféta látomását éppen úgy, mint az 1840-es esztendők magyar irodalmának messianisztikus, elhivatottságot hirdető ideáját, amely a költőnek új hont kereső, „mózesi" attitűdöt tulajdonít), hanem több más, a leginkább 1848-as versében ott leljük a költészet XIX. századiságát jelző, „elkötelezett" líra képi megjelenítését, a korábban versbe írt „lant és kard" szembeállítás újra-feldolgozását, és egyben a lehetséges költői magatartás újra-gondolását. Újragondolás ez annyiban, hogy az Egy gondolat bánt engemet víziószerűsége, kozmikus képekbe átcsapó emberiség látomása akképpen lesz kiváltképpen személyessé, hogy egyfelől a világszerűséget érzékeltető metaforákat a maga költészetének motívumrendszeréhez rendeli, másfelől mintegy a személyes megszólalás hitelességét erősítendő, új típusú csoportba rendezi költészetének vezérmotívumait.