Kabdebó Lóránt - Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 1998. 29/79. évfolyam
Műelemzés - Debreczeni Attila: Petőfi Sándor összes művei. Költemények 3. Sajtó alá rend.: Kiss József et al 667–670. p.
szemle (180-194), majd az Elveszett, tervezett, csak címről ismert Petőfi-versek számbavétele (195-199), végül Kiss József tanulmánya, a Petőfi Versek (1844-1845) című kötetének kiadástörténete (200-208). E részeket illetően a Pótlásokhoz tennénk egy megjegyzést. Ez A hűtelenhez című költemény időközben előkerült eredeti kézirata alapján javítja az I. kötetben közölt főszöveget, valamint az újonnan felbukkant Ibolyák című füzetből szövegváltozatok közlése mellett két, eddig csak hírlapban megjelent verset is kiad. Az Engesztelés és a **Színésztársamhoz című versek azonban így csak a jegyzetek között szerepelnek a kritikai kiadás egyébként teljességre törekvő anyagában, valódi főszövegként nem, s helyüket a tartalomjegyzék sem emeli ki, csak a címmutató utal rájuk (kezdősorral viszont itt sem szerepelnek). Célszerű lett volna a Pótlásokat a főszövegek után elhelyezni, azok rendjébe sorolva őket, egyrészt - elvileg - úgy nyerték volna el valódi helyüket, másrészt - gyakorlatilag - a nem kimondottan kutatói olvasók köre is (amely köztudottan nem feltétlenül bújja a jegyzeteket) azonnal felfedezhette volna őket. Az egyes versekhez készült jegyzetekre térvén először is azt a problémát emelném ki, amellyel a sajtó alá rendezőknek unos-untalan meg kellett küzdeniük: a kultikus elemektől átszőtt értelmezési hagyomány sokszor inkább elfedő, mint megvilágító szerepét. Petőfi köztudottan termékeny szerző volt, versei gyakran személyekhez, alkalmakhoz kötődnek. E jellegzetesség - Petőfi alakjának múlt századi mitizálódásával párhuzamosan - emlékezések áradatát eredményezte, hiszen a még élő szemtanúk szívesen hagyták az utókorra, amit egy-egy mű keletkezéséről tudtak, ahogy egy-egy Petőfivel való találkozást megéltek. Ezek a rendszerint sok év távlatából és egy kialakuló kultusz hatására készült, gyakran egymásnak is ellentmondó emlékezések, valamint az ezeket gyakran tényként kezelő szakirodalmi hagyomány szinte áthatolhatatlan szövevényt alkot. Ebben a kusza helyzetben kellett a sajtó alá rendezőknek ösvényt vágni minden egyes olyan vers esetében (s ilyen sok van), amelyhez ilyen vagy olyan történet fűződik. A kötet egyik nagy érdeme a rendkívül következetesen érvényesített, szikár filológiai szemlélet, amely igyekezett elkülöníteni azt, ami tényszerűen tudható, attól, ami bizonyosan a legendák vagy jobb esetben a megcsaló-megszépítő emlékezet világával kapcsolatos. Ez időnként iszonyatos feladatot jelentett. A Csapó Etelke-versek kapcsán az adott időszakasz eseményeit szinte órákra bontva kellett rekonstruálni, részletezve Etelke betegségének, elhunytának és temetésének körülményeit. A híres Csokonai című vers kapcsán a Csokonai-filológiában is részterületnek számító ikonográfiában éppúgy el kellett mélyülni, mint Hajdúböszörmény helytörténetében és topográfiájában. Az erdei lak kultusszá épülő költői versenyének történetét számos, egymással ellentétes emlékezésből lehetett csak megközelíteni. A Védegyleti dal hátterének megrajzolásához a korabeli ruhaviselet problémaköre éppúgy hozzátartozott, mint a divatlapok versengésének kritikatörténeti érdekű problémája. A naphoz című vers egy kétszavas utalása kapcsán mintegy másfél oldal taglalja a költő lakásviszonyait, az ajtók, ablakok, bútorok elhelyezkedésének részleteibe menően. A példák még sorolhatók volnának, hiszen a kötet egészét jellemző vonásról van szó. Felvethető persze a kérdés, hogy szükséges-e ilyen részletességű tárgyi-életrajzi feltárás, amikor sokszor így is csak a bizonytalanságok jelzése a végeredmény. Az egyes esetekben az arányokon nyilván lehetne vitatkozni, s több esetben bizonyosan joggal, mindazonáltal ennek nem látjuk szükségét. A kérdés az, hogy elfogadjuk-e a szerkesztő és a sajtó alá rendezők azon törekvését, amely a - nem kis mértékben az értelmezési hagyomány által is okozott filológiai szövevénnyel való szembenézésre irányul. Ha igen, akkor el kell 668