Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 1999. 30/80. évfolyam
Műelemzés - Jászberényi József–Kovács Béla Lóránt: A legújabb Berzsenyi-szövegkiadásról. Berzsenyi Dániel: Versek 490–494. p.
írta az alapjeleket, de - a kortárs magyar nyelvű verstani munkákkal ellentétben -nem írta ki az ütemhatárokat, és nem is magyarázta el a verssorok felépítését. A könyv talán legizgalmasabb része egy új kompozíciótörténet bemutatása. Onder Csaba meggyőző filológiai adatok alapján elmondja a Berzsenyi által megírt versek alakulástörténetét, majd bemutatja azt, hogy Toldy Ferenc közlése komolyan eltért Berzsenyi terveitől. A kiadástörténetben sajnálatos módon ez élt tovább. Toldyval szemben a szerkesztő vizsgálata egy „eredetibb" szerkezetre irányul. Ezt Berzsenyi kötetkompozíciójának nevezi. Onder Csaba könyvének nagy erénye az, hogy Toldy örökségétől eltávolodik. Ez jól illeszkedik azokhoz a törekvésekhez, amelyek a korszak fiatal kutatóit is jellemzik (például Szilágyi Mártont és Milbacher Róbertet). A „... tündér világtükör... " című fejezet már az újonnan konstruált kötetkompozíciót elemzi. Onder Csaba itt először elméleti előföltevéseit próbálja tisztázni az Intenciók az olvasáshoz című részben. (Sajnos, arra később sem kapunk választ, hogy az „intenciók" szó itt mit jelöl. A legvalószínűbb az, hogy az „instrukciók" szinonimája.) A teoretikus bevezetés először Berzsenyi egyik legjellemzőbb „poétikai" eljárásának leírásába kezd, a „tündérítés" értelmét kísérli megvilágítani. Ennek során megkérdezi: „Hogyan tündérít Berzsenyi?", de választ nem ad, hanem már az ez irányú tudakozást is illegitimnek minősíti. Szerinte „kérdezni csak az olvasás után kérdezhetünk, és hogy mit kérdezünk, az egyedül tőlünk függ, Olvasóktól". Ez az állítás a recepcióesztétika két belátásával is ellentétes (ami azért sajnálatos, mert a beszélő többször is deklaráltan Jauß olvasáselméletét követi). Amikor Onder Csaba azt állítja, hogy a kérdezés egyedül tőlünk függ, „Olvasóktól", akkor nem vet számot a befogadóknak a hagyományok általi megelőzöttségével, ami túlmutat szubjektumukon. A mondat azt is tagadja, hogy a szövegek értelme egy kérdés-válasz szerkezetet mutató dialógusban tárul fel. Jauß az 1912-es korszakküszöbről készített tanulmányában meggyőzően érvelt amellett, hogy a kifejezetten hagyományellenes avantgarde is ráutalt volt arra, amit tagadott, így még ezek a műalkotások sem szolgáltatják ki magukat az interpretációk teljes önkényének. Szintén Jaup írt magyarul Horizontszerkezet és dialogicitás címen megjelent tanulmányában arról, hogy Bahtyin óta az irodalmi hermeneutikának is számolnia kell „a megértésnek a »szó dialogicitásában« való megalapozásával", ahogy a teológiai és a filozófiai hermeneutika vagy a popperi művészetfilozófia is számol valami hasonlóval. Emiatt Jauß a Spleen II értelmezésében már az esztétikai érzékelés progresszív horizontján kérdéseket intéz a vershez, amelyeket aztán később részben megválaszol, részben nyitva hagy. A Berzsenyi-kötet idézett kijelentése tehát pusztán arra bizonyul alkalmasnak, hogy a „tündéresítés" mibenlétének megválaszolását végleg elodázza. Bevezető szövegében ezután a kötet szerkesztője Foucault nyomán a szerző fogalmának magyarázatába kezd. Megkísérli az életrajzok alanyát, a művek szerzőjét, a lírai szubjektumot és a kötetfikció hősét elkülöníteni. Az életrajzok alanya szerinte „élő vagy valóságos" személy, míg a szerző a költő maga. Szerintünk vitatható, hogy egy életrajz alanya mennyire „valóságos", s mennyire nem, de afelől nincs kétségünk, hogy a szerző-funkció foucault-i értelme nem szűkíthető le a „költő" fogalmára. Az még kétségesebb, hogy a lírai szubjektum és a szerző különbsége időbeli fejlemény volna, azaz létezett az eredet pillanata, amelyben idilli egységük még nem bomlott fel, mint ahogy Onder Csaba állítja. Idetartozó probléma az is, hogy a szövegben a szerző-funkció az intencionalista irodalomtörténet-írás szerzőképével mp- 492