Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Schein Gábor: A szubjektivitás romantikus modelljeinek átalakulása Füst Milán pályájának korai korszakában 209–228. p.
pszichológia ezt autonóm komplexusnak hívja, amely leválasztott részletként a tudat hierarchiája alól kivont, önálló pszichikus életet él, és energetikai értékének, erejének megfelelően vagy csak mint az akaratlagosan irányított tudati folyamatok zavaraként merül fel, vagy mint felsőbb instancia, és az ént még szolgálatába is állítja.10 Jung sorai az alkotó egyik romantikus ideáltípusát általánosítva beszélnek a mű létrejöttéről, amely ha a művet nem is, magát az alkotást mint eseményt - schilleri fogalommal élve - naiv módon megpróbálja visszahelyezni a természetbe. Ha Füst Milán és Jung eltérő álláspontot képvisel is az akarat és a szükségszerűség vitájában, alapkérdésük ősformája egyaránt Schillernél fedezhető fel, és amint látni fogjuk, a Füst-szöveg legerősebb implikátumai éppen az ő tanulmányára vonatkoznak. A naiv és szentimentális művészetről nemcsak arra alkalmas kiválóan, hogy általa szemléljük a német klasszika és a német romantika viszonyát, de a modernség későbbi alakulásának szempontjából nyelvszemléleti, poétikai fordulópontot is jelez, amennyiben a közvetlen ábrázolás korábbi elképzeléseihez képest sokkal bonyolultabbnak mutatja a természet és az alkotás viszonyát. Schiller feltételezi, hogy az akarat és a szükségszerűség problémája a görögség világában egészen másként jelent meg, mint a modernség korában. Amíg az antikvitásban e probléma elsősorban a képzelet felszabadításával volt kapcsolatban, addig ma az erkölcsi érzés számára jelent konfliktust. Csak az eleven és a szabad, csak jellemek, cselekmények, sorsok és erkölcsök elégítik ki őt; s ha mi a lélek bizonyos morális hangulataiban azt kívánhatjuk, hogy akaratszabadságunk előnyét, amely oly sok önmagunkkal való harcnak, oly sok nyugtalanságnak és eltévelyedésnek tesz ki bennünket, odaadjuk az ész nélkül létező választás nélküli, de nyugodt szükségszerűségéért: a görög ember fantáziája épp megfordítva, azon van, hogy az emberi természetet megkezdje már a lélektelen világban és az akaratnak befolyást tulajdonítson ott is, ahol vak szükségszerűség uralkodik. Amikor Schiller a görögségről beszél, természetesen a görögség winckelmanni képe lebeg a szeme előtt, és egyszersmind az ábrázolás klasszikus, „a helyes ízlést" magában foglaló kánonja. Winckelmann érzékeli ugyan, hogy korának emberét egészen másféle viszony fűzi a természethez, mint az antik görögséget, de a mintakövetés 11 által meghaladhatónak tartja ezt a távolságot, és más utat el sem tud képzelni a művészet számára, hiszen úgy véli, hogy a helyes ízlés eszményei egyszer és mindenkorra adottak a görögség legnagyszerűbb alkotásaiban. Így amikor Schiller kijelenti, hogy a modern kor viszonyai és erkölcsei, tehát kultúrájának és civilizációjának egésze nem a természetszerűség jegyében, hanem a természet ellenében alakult ki, érvényteleníti a mintakövetés addigi normáit, amelyek végső soron mindig a természetesség fogalmából merítették legfontosabb érveiket.12 Schiller szem- 212