Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Dobos István: A szöveg történetisége – a történelem textualitása. Az újhistorizmus. [I.] 594–610. p.
DOBOS ISTVÁN nyilvánosságra szánt szövegekben találhatni ilyeneket, amelyeken át az újhistorikus a történelem szereplőjének a szubjektumára akar rákérdezni. A hivatásos történész kutató viszont, mint például a vitathatatlan szaktekintélynek számító François Furet azt rója fel az új historikusoknak, hogy a lelki beállítottság kutatása iránt elkötelezett kollégák olyan „új témákra vadásznak szakadatlanul", legyen az karnevál, „macskamészárlás, vagy tehetetlenségkutatás", amelyeknek a történelmi jelentése és jelentősége teljességgel megalapozatlan.17 Tagadhatatlan viszont, hogy a dekonstrukcióhoz képest közelebb áll a történészekhez az újhistorizmus, mivel megújította a klasszikus humanista társadalomtudomány művelésének olyan fontos területeit, mint az életrajzkutatás vagy a kultúrtörténet. Teljes joggal írhatta tehát Leitch, hogy „az újhistorikusok életben kívánják tartani a hagyományos humanizmus örökségének és gyakorlatának jelentős részét".18 Az újhistorizmus a történetírás szaknyelvének a megújítását is feladatának tekinti, de meg kell jegyezni, hogy a lexikai alapokat teljességgel hűtlenül kezeli, amennyiben kisajátítja, sőt, népes marxista bírálói szerint felelőtlenül vissza is él a „balos szókinccsel" (left-lexicon). Némely nyelvújító szakkifejezésekre lehet itt gondolni, mint amilyen például az „imperialista poétika", a „nyelvi kolonializmus" vagy a „tudományos imperializmus". Magam úgy látom, hogy a megújított fogalomkörök között a gazdaság szó kiterjesztésével létrehozott szócsoport a legfontosabbak között tartható számon. Hogy túlságosan szélsőséges példát ne is említsek: abban az esetben, ha az újhistorikus egy fiát korán elvesztett apának tulajdon lelki gyötrelmeiről szóló vallomását olvassa, nem kerülheti el figyelmét a piac működésének szabályszerűségeit és logikai rendszerét megnyilvánító nyelvhasználat vizsgálata, szoros összefüggésben a beszélő érzelmi háztartásának változásával. E kérdésirány hátterének a megértéséhez csakis utalhatok arra, hogy az újhistorizmus fellegvárának számító Berkeleyn tartott előadásaival a hetvenes évek végén Foucault a hatalmi viszonyoknak kiszolgáltatott szubjektumra irányította a figyelmet. Ennek nyomán az újhistorizmusnak vissza kellett illeszteni az embert az egységes humanista személyiség és a strukturált termék pozíciói közé. Emellett érdemes jelezni, hogy az újhistorizmus Foucault hatalomelmélete mellett örökölte az észak-amerikai pragmatizmust. Ezt az örökséget leginkább azok a bírálók emlegetik, akik általában véve problematikusnak látják az újhistorizmus nem kellően tudatosított viszonyát saját szellemi előzményeihez. A „kényelmes amnézia" helyett szerencsésebbnek vélném a nietzscher aktive Vergesslichkeit használatát, hiszen a fogalom kiterjedt jelentése lehetővé teszi, hogy a bénító hatástól való megszabadulás érdekében bekövetkező felejtést ne a feltételezhető szellemi elődökkel szemben elkövetett mulasztásként értékeljük, hanem a saját kérdés megtalálásának szükségszerű előfeltételeként. Meg kell jegyeznem ezzel kapcsolatban, hogy a döntő részben angol-amerikai újhistorizmus a kontinentális európai gon- 602