Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Dobos István: A szöveg történetisége – a történelem textualitása. Az újhistorizmus. [I.] 594–610. p.
DOBOS ISTVÁN saját elmélet „egy feltétele a tanulási képességnek a tudományközi kontextusban".22 Német távlatból érthető módon esik különös hangsúly arra a kérdésre, hogy mennyiben tekinthető új gondolkodásmódnak az újhistorizmus, kinek lehet egyáltalán szüksége rá? Moritz Bassler szerint mindazoknak, akik a posztstrukturalizmus elméleti alapjait elfogadják, és a történeti érdeklődésnek egy kulturális és egyszersmind szövegtudományi diszciplínájában akarnak dolgozni. Német távlatból az látszik fontosnak, hogy a történelem és a kultúra textualitásának fenti dilemmájához Stephen Greenblatt vagy Louis Montrose a nyolcvanas években a marxizmus felől jutottak el, majd Foucault és más franciák közbejöttével alapjaiban rendült meg a régi történeti gondolkodásba vetett bizalmuk. Ugyanakkor a metanarrációval szemben ekkorra általánosan kialakult minden szkepszis ellenére az újhistorikusok történeti szemléletüket, melyet elsősorban a reneszánsz irodalom kutatásában alkalmaztak, nem akarták egy ahistorikus-dekonstruktív eljárásra alapozni. A kortárs német irodalomtudomány erőteljes történeti irányultsága felől érthető, hogy az újhistorizmus recepciójában egy drasztikus gondolatalakzat, nevezetesen a szöveg történetisége és a történelem textualitása került az érdeklődés középpontjába. A szövegek történetiségének kiindulópontja nemcsak a marxizmusban található meg, de a legkülönbözőbb német irodalomtörténeti gondolkodásmódokban is. Az utóbbi harminc évben - hogy csak a konstanzi iskolát említsem - a valódi problémát az jelenti, hogyan egyeztethető össze a posztstrukturalista szövegtanokkal a történelem textualitásának gondolata. A recepcióban élőnek bizonyult elméleti kérdés német hátterének a megvilágításához emlékeztetnem kell arra, hogy a német irodalomtudomány ideológiai és társadalomtörténeti tradíciója jóval gazdagabb, mint az angol-amerikai hagyományé, amelynek a szövegelemző gyakorlatát a harmincas évektől az új kritika által bevezetett „close reading", a szoros szövegolvasás határozza meg. A Yale Iskola gyakorlatának megfelelő dekonstrukció is ezen a paradigmán belül helyezhető el. A szövegek történetisége felé forduló újhistorizmus így nagy mulasztást pótolt az Egyesült Államokban. Kétségtelenül előnynek számít a német irodalomtudomány oldalán a szövegek történetisége iránti erőteljes érdeklődés, ugyanakkor az újhistorizmus befogadásának vonatkozásában hátránynak is, ugyanis az új historista kérdések a szövegközpontú amerikai irodalomtudomány viszonylatában számítanak feltétlenül előrelépésnek. Nem túlzás azt állítani, hogy a német irodalomtudomány távlatából a történelem textualitásával összefüggő újhistorista kérdések posztstrukturalista horizont előttinek minősülnek. Az újhistorizmus paradigmatikus „visszaléptetése" feltehetően azzal függ össze, hogy a német irodalomtudományban a francia posztstrukturalizmus befogadását erős fenntartások, sőt, ellenérzések akadályozták kezdettől fogva. Az amerikai recepciós helyzettől eltérően így a dekonstrukció elméleti kérdései, amelyekre 604