Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Dobos István: A szöveg történetisége – a történelem textualitása. Az újhistorizmus. [I.] 594–610. p.
A SZÖVEG TÖRTÉNETISÉGE - A TÖRTÉNELEM TEXTUALITÁSA. AZ ÚJHISTORIZMUS az újhistorizmus felel, nem jelentik Németországban az elméleti status quót. Ebben az összetett elméleti szituációban lehet mérlegelni azt, hogy mennyiben értékelhető a történelem textualitásának újhistorista eszméje a német irodalomtudomány történetiségelvének meghaladásaként. Egy műalkotást a saját korában szemlélni, történelmi helyét a korabeli irodalmi gondolkodásmóddal körülírni, erre a módszertani kérdésre a német irodalomtudomány a szövegek történeti értelmezésében mindig is kényesen ügyelt. A nagy elbeszélések német történetírói minden módszert megtaláltak ahhoz, hogy a műalkotások egy funkcióját többé vagy kevésbé a történelem „egyjelentésű elbeszélésében" („einsinnigen Geschichtserzählung") határozzák meg végletesen leegyszerűsítő formában: a konzervatív-progresszív, vagy a felforgató-megerősítő ellentétpárok mentén. A német irodalomtörténet-írás alkalmazta - hozzávetőlegesen pontos sorrendben követve - a társadalomtörténeti és az ideológiai szempontokat, a szemléleti-módszertani értelemben roppant összetett diszkurzusanalízist, párhuzamosan az irodalmi hermeneutikával és a recepcióelmélettel - miközben felfedezte az intertextualitást, amely még természetesen nem tűnt le, de már megmutatta a történeti német irodalomkutatásban érvényessége korlátait. A sommás kijelentés, mely szerint „ezen a területen nagyon is elméletszükséglet mutatkozik" („Es besteht auf diesem Gebiet also durch aus Theoriebedarf")23 nem látszik teljességgel megalapozatlannak. A történelem textualitásának gondolata nyilván nem pusztán arra a kézenfekvő összefüggésre utal, hogy a történész írásos forrásokra, különböző szövegekre támaszkodik kutatásai során. Az újhistorizmus mérlegelte a történetírás narratív és retorikai modelljét kutató Hayden White és Reinhard Koselleck javalatait, de ez önmagában nem elég annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mit mondhat a német irodalomtudománynak a „történelem textualitása". Jól ismert a német irodalomtudományban a „metanarratívák iránti szkepszis", amelyet Lyotard elemzése kiterjesztett minden historikus narrációra, s mára alapjaiban átrendezte a történetírói szemléletet. Lényeges tanulsággal szolgálhat, ha szemügyre vesszük, hogyan érkezett a német hagyományvilág által erősen meghatározott diszkurzív térbe Greenblatt alapvető megkülönböztetése, amellyel elhatárolta az újhistorizmust a XIX. századi historizmustól. Itt fel kell figyelnünk arra, hogy maga a német nyelv helyezi a hangsúlyokat máshova Greenblatt meghatározásában. Angolul nem bír különös karakterizáló erővel az, hogy egyszólamúságra törekedett a XIX. század történésze. A német nyelv viszont úgy szólaltatja meg Greenblattot, hogy az olvasó a szellemtudományi gondolkodásnak a hermeneutika által feltárt hagyomány-összefüggései felől alkotja meg a kijelentés értelmét: „A korábbi historizmus monologikusságra törekedett, azt akarja mondani, amiről szó van, hogy egy egyedülálló politikai nézetet felfedezzen."24 A német hermeneutika számára Diltheytől Gadamerig 605