Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Lengyel András: József Attila önlét terminusáról 611–623. p.
LENGYEL ANDRÁS feladat. Ha kigyűjtjük a kategóriaként használt nyelvi alakokat (s magam erre törekszem is egy József Attila-szótár létrehozásával), azt tapasztaljuk, hogy ezek a kategóriák nem állandóak, születnek és eltűnnek, esetleg egy másik, újabb kategóriába olvadnak bele. Az a kategoriális háló, amellyel József Attila élt, valójában egy mozgó, változó rendszer, vagy inkább egy önmagát folyamatosan továbbgondoló, korrigáló gondolkodói út adott pillanatnyi metszete. Ennek az úton levésként értelmezhető filozofálásnak a megértése így szigorúan kronológiafüggő; az értelmezés csakis a szövegek pontos időrendjének ismeretében kísérelhető meg. Ez azonban csak az egyik, s ma már - Tverdota György (1982, 1985, 1995) idevágó eredményeinek ismeretében - a kisebbik gond. Ma már, bár vannak még tisztázandó kronológiai kérdések, a szövegek keletkezéstörténetének relatív időrendje nagyjából fölismerhető, így helyükre, az 1920-as évek végére kerültek a sokáig a harmincas évek közepére helyezett s esztétikai töredékekként megnevezett szövegek is. Nagyobb gond, hogy a József Attila szövegeiből kiemelt, terminusokként kezelt nyelvi elemek eleve többarcúak, többrétegűek. Egy-egy ilyen kategória magában hordozza annak a forrásszövegnek a jelentésmozzanatait, amelyből József Attila e kategóriát átvette, annak a filozófiai tradíciónak a szemantikai hátterét, amelyhez a forrásszövegbeli kategória is tartozik, s végül annak a szisztémának a strukturális lenyomatát, amelyet József Attila saját szövege hoz létre. Azaz: egy-egy ilyen kategória voltaképpen az egyetlen szóban megragadható sűrített, komprimált intertextualitás alapesete. Ezt a jelenséget talán érdemes egy konkrét példán is megmutatni. Tudjuk, hogy József Attila élt a „végtelen regresszus lehetetlenségének elvé"-vel. Ezt az elvet, mint Tverdota György (1982) kiderítette, a költő pesti professzorától, Pauler Ákostól, az ő interpretációjában vette át. Maga az elv azonban legalább Arisztotelészig visszanyúlik (maga József Attila is arisztotelészi elvként kezelte), s Arisztotelésztől Paulerig egy hosszú és bonyolult filozófiai tradíció gazdagító/szegényítő interpretációinak folyamatában élt és nyerte el jelentését. S hogy a dolog tovább bonyolódjék, ezt az elvet József Attila a saját aktuális szisztéma-igényének megfelelően, annak elérésére törekedve működtette. Azaz: a végtelen regresszus lehetetlenségének elve, bár egy nagyon is speciális forrásból kerül át József Attila gondolkodásába, egy nagy filozófiai tradíció egyik alapelve, s egy teljesen új, elsősorban József Attilára jellemző szisztéma-konstituáló elv lesz. A nagy kérdés, persze, éppen ennek a csak József Attilára jellemző, az ő gondolkodását egyedítő elvhasználatnak a mibenlétére irányul. Ám, sajnos, éppen ezt a kérdést kell pillanatnyilag lebegtetnünk, hiszen a költő terminusainak ez a hármas rétegzettsége szinte valamennyi terminusára érvényes. S a gondolkodástörténeti filológia egyik feladata ennek a terminus-hálózatnak a genetikus rekonstrukciója. További komplikáló mozzanat az is, hogy József Attila egy-egy terminusa igen sok esetben különböző szerzők egymástól különböző gondolatmenetei- 612