Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2002. 33/83. évfolyam
Tanulmányok - Dobos István: A szöveg történetisége – a történelem textualitása. Az újhistorizmus. II 78–97. p.
A SZÖVEG TÖRTÉNETISÉGE - A TÖRTÉNELEM TEXTUALITÁSA renciális sajátosságainak, valamint a történetírásra gyakorolt hatásának megértéséhez. A poszthegeliánus filozófia projektuma a szubjektum temporalitása felől kísérelte meg bemutatni a történelmet. Emlékezhetünk rá, hogy Hegel a világtörténelemben mindent a szellem eszméjének tekintett, ezért a múlt kutatását csakis a jelenvalóval való foglalkozásként értelmezhette: „A filozófiának a jelenvalóval, valóságossal van dolga. Azok a mozzanatok, amelyeket a szellem látszólag maga mögött hagyott, megvannak a jelen mélységében is. Ahogyan átfutotta mozzanatait a történelemben, éppúgy át kell futnia a jelenben a magáról való fogalomban."25 A jelenvalóval való foglalkozás temporális összefüggéseit jelzi, ahogyan például Husserl a történelemhez, a transzcendentális szubjektum időbeli eredetéhez fordul, de hasonló a helyzet Heidegger esetében is, aki a dasein temporalitását dolgozta ki a Lét és időben: „Csak a tulajdonképpeni időbeliség, amely egyszersmind véges, tesz lehetővé olyan valamit, mint a sors, vagyis mint a tulajdonképpeni történetiség."26 Heidegger a történelem tanulmányozásának a módszertanáról is hasonlóképpen gondolkozik: „A történettudomány témája sem a csupán egyszeri történés, sem pedig a felette lebegő általános, hanem a lehetőség, amely faktuálisan egzisztáló volt. [...] Csak a faktikus tulajdonképpeni történetiség mint elhatározott sors képes a jelenvolt történelmet úgy feltárni, hogy az ismétlésben a lehetséges »ereje« betör a faktikus egzisztenciába, vagyis annak jövőbeniségében jön el hozzá. A történettudomány ezért - ugyanúgy, mint a történettudomány nélküli jelenvalólét történetisége - semmiképpen sem a »jelenből« és a csak ma »valóságosból« indul ki, hogy ebből egy múlthoz tapogatózzon vissza, hanem a történészi feltárás is a jövőből jön létre. Annak »kiválasztása«, hogy mi legyen a történettudomány lehetséges tárgya, már benne rejlik a jelenvalólét történetiségének faktikus, egzisztens választásában a jelenvalólétben, amelyből a történettudomány ered és amiben egyedül van".27 E bölcseleti háttérrel, amelyre Joel Fineman szükségképpen leegyszerűsítve utal, láthatóvá lesz az újhistorizmus historizáló jellege. Közbevetve mégis meg kell jegyeznem, hogy kissé elsietettnek vélem Joel Fineman elmarasztaló kritikáját, amelyet Gadamer heideggeriánus alapú hermeneutikájával és irodalomtörténetével kapcsolatosan fogalmaz meg. Gadamer igazság és módszere nem vádolható azzal, hogy a közösségi sors túlzottan végzetszerű eszméjét képviselné. Az újhistorizmus elnevezés oximoron, amennyiben az új historizmus törést jelent a hegeliánus történeti önreflexió tradíciójában. Ideiglenesen a következő meghatározását javasolja Joel Fineman a történelemnek: a Történelem az, ami akkor történik, „ha egyesítjük a Létet és az Időt" („when you combine Being and Time").28 Arról viszont, hogy a történelem csakugyan ekkor történik, úgy bizonyosodhatnánk meg, ha a lét és idő szétválásának mint történetnek a filozófiájába fognánk, így viszont szükségképpen eljutnánk a