Schein Gábor szerk.: Irodalomtörténet, 2005. 36/86. évfolyam
Tanulmányok - Imre Zoltán: Alternatív színháztörténet. A színháztörténet-írás alternatívái 210–240. p.
an a színháztörténet tárgya mintegy feltárja önmagát. Ezzel a felfogással ellentétben a (színház)történész által választott perspektíva és elbeszélésmód folyamatos reflektálást és perspektíva-váltást igényel, mivel „csak ide-oda mozogva, perspektívát váltva láthatjuk meg a [múlt] különnemű részeit" (Postlewait 1999, 66.). A hagyományos színháztörténeteket átható ún. tapasztalati tudományos módszer 20 elveit kritizálva jutott hasonló következtetésekre Marvin Carlson a The Theory of History című tanulmányában. Carlson kiemelte, hogy „lehet ugyan nosztalgiát érezni a múlt egyszerű napjai után, amikor [...] a történészek közös és alapvetően átlátható elmélettel rendelkeztek a kutatás tárgyát és a lebonyolítási procedúrát illetően, de [...] ez a helyzet nem létezik többé" (Carlson 1991, 278.). Ebből viszont az következik, hogy megfosztva a közös autentizáló diskurzustól, a ma színháztörténésze elméleti kérdésekkel kezdi vizsgálódását, mivel „reflexivitással és bizonyítással kell elérnie, hogy rátaláljon saját hangjára és jelentéssel rendelkező diskurzusára a sokhangú és sokdiskurzusú világban, ahol egyik hang és egyik diskurzus sem nyilvánvalóan autentikus" (Carlson 1991, 275.). Ezzel párhuzamosan a színháztörténész többé már nem tarthatja fenn a nyomok hagyományos megközelítését, miszerint léteznek megbízható, neutrális vagy „objektív", a tényeket torzításmentesen megőrző dokumentumok és „elfogult" ideológiától átitatott, torzító szövegek. A helyzet az, hogy „ideológia befolyásol minden szöveget, a szövegek keletkezését, megőrzését, értelmezői hagyományát, saját válogatásunkat és olvasatunkat is" (Carlson 1991, 276.).21 Mindeközben a színháztörténésznek arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szövegek keletkezése, megőrzése, válogatása és olvasása bizonyos szituációban történik, azaz „a kontextus az ideológiai erők komplex és nem szükségszerűen konzisztens játékaként befolyásolja bármilyen éppen tanulmányozásnak alávetett műalkotás vagy dokumentum létrehozását és értelmezését" (Carlson 1991, 276.), így a színháztörténésznek az elmélettel nemcsak a kutatás tárgyának létrehozásakor, perspektívájának kiválasztásánál, illetve a dokumentumok létrehozásában és értelmezésében kell foglalkoznia, hanem saját diskurzusának elrendezésénél és prezentálásánál is, azaz a színháztörténész és az olvasóközönség viszonyában is. Pontosan azért, mert csak a szigorúan vett elmélet kínál lehetőséget a folyamatos perspektívaváltásra és az (ön)reflexióra. Az (ön)reflexióra alkalmat adó elméletnek a színháztudományban való alkalmazását egy másik területen vizsgálta Marco de Marinis a Történelem és történetírás című tanulmányában. Marinis szerint, mivel a hagyományos színháztörténeteket nem élnek az elméleti reflektivitás igényével, alapvetően meghatározza ezeket munkákat az ún. „tudattalan metodológia". Ez a metodológia a pozitivizmus örökségeként „a színházi tény realisztikus értelmezésén (melyet önmagában és maga által létező anyagi entitás alapján gondolnak el), és a dokumentum (amelyre mint természetes, semleges, objektív adatra