Kulcsár Szabó Ernő szerk.: Irodalomtörténet, 2008. 39/89. évfolyam
Kisebb közlemények - T. Szabó Levente: A Szilágyi Domokos körüli vita mint az irodalomtörténet provokációja 111–124. p.
A SZILÁGYI DOMOKOS KÖRÜLI VITA MINT é lítenék fel, amelyet diszkrét, érzékeny és érzékletes beszédmódnak látok, s amely jól mutathatja, hogy a múlt tudományos feldolgozásán kívül még mennyi formája lehet a közelmúlttal való társadalmi szembenézésnek. Emlékezzünk, az angolszászoknál a posztkoloniális attitűd, a gyarmatosítás különféle formáit, az orientalizmust, az okcidentalizmust feltáró, arra reflektáló gondolkodás eredetileg nem a posztkoloniális kritikával kezdődik, hanem nagy sikerű és hatású, kitűnően megírt, a pigeon identitást játékba hozó regényekkel. Ugyanígy, még mielőtt Hayden White híressé vált könyve megjelent volna a történelem elbeszélt jellegéről, a múlt politikáiról, a korai angolszász historiográfiai metafikció/áltörténelmi regény már provokatívan színre vitte ezt a tapasztalatot. És ez csak két olyan esemény a közelmúlt kulturális életéből, amikor a szépirodalom a tudományos diszkurzív tapasztalatot megelőzve vagy ahhoz képest provokatívabban, hatékonyabban tett tapasztalat és közbeszéd tárgyává olyan kérdéseket, amelyekről korábban csak hallgatni lehetett. Távol álljon tőlem, hogy ideologikus programmá tegyem a szépirodalom számára a romániai múlttal való szembenézést. S félreért az is, aki azt vélelmezi, hogy épp saját szakmámat, a történettudományt kívánom lebecsülni. Csupán azt kívánom jelezni, hogy a szépirodalom lehetséges provokatív élévé válhat a kérdésfelvetésnek, érzékeny és érzékletes nyelvet hozhat létre a közelmúltról, problémává és kérdéssé teheti végre azt. Paradox módon a szépirodalom néha jobban beszél a brutalitásról, az embertelenség csúnyaságáról, a dilemmákról, mint maga a kutatás. Nem akarom felszámolni, tagadni a kutatás és a tudományos gondolkodás érvényét és hatékonyságát, csak három dologra gondolok: 1. a művészet problémát hozhat létre a múltból, s expresszíven, érzékien felépítheti, megkonstruálhatja, érzékelhetővé teheti az egykori traumatikus élmények természetét. Míg a történettudomány komolyan küszködik ezzel, nagy esély mindez a művészeti alkotásmódok számára. 2. A történeti emlékezés nem egysíkú: a szakszerű történeti kutatás, a jó kiállítás éppúgy hozzátartozik, mint a művészeti alkotás. A művészet ebben az értelemben a történetíráshoz hasonlóan a szó legnemesebb értelmében vett társadalmi emlékezetté válhat. Mindez tovább rétegezheti a múltra való emlékezés lehetőségeit, nyelvet adhat az emlékezés különféle formáinak, széttartó tapasztalatainak, oldhatja a hallgatást. 3. A „romániai magyar irodalom" néhány, számomra fontos újabb alkotása, például Visky András Tanítványokba felől jól látható, nem lehetetlen és nem korszerűtlen, ha az irodalom vagy a színház beszél ezekről a kérdésekről. Szilágyi Domokos lírája kapcsán az utóbbi időben igen gyakran fogalmazódott meg, hogy ezeknek a szövegeknek politikájuk is van, s hogy ezentúl nem lehet a történteket mellőzve olvasni őket. Valószínűleg így is van, de nem mind kisebb közlemények