Kulcsár Szabó Ernő szerk.: Irodalomtörténet, 2009. 40/90. évfolyam
Műelemzés - Imre László: Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete 101–108. p.
IMRE LÁSZLÓ dását, „szerep"-einek csaknem egymást kizáró távolságát, az individualista önmegélés és a közösséghez tartozó apostolmagatartás kettősségét. Ez nem merő életrajzi, karakterológiai, eszmetörténeti kérdés, hanem költészettörténeti dilemma is, hiszen éppen ez adja a Petőfi-líra hihetetlen széles skálájú modorváltozatainak magyarázatát a horatiusi megelégedéstől a shelleyi extázisig, de leginkább a csak Petőfire jellemző hangok számtalan és ellentétes végletéig. 4. Nélkülözhetetlen az életrajz az utótörténet rekonstruálásához is. Bár életében éppen elég jó emberét megsértette, megharagította (Tompától Jókaiig), mégis bűvöletes hatású személyiségnek könyvelte el az utókor, akinek nem durvaságát, időnkénti gőgjét, apósának, anyósának címzett gorombaságait, hanem szüleit végül is jósággal és hűséggel illető fiúi énjét, rajongó szerelmes és hű férj, önzetlen barát (pl. Arany vonatkozásában) és lánglelkű hazafi voltát örökítették tovább a legendák és a tankönyvek. Ennek az arcnak és ennek a mítosznak a ragályszerű terjedése mérhetetlenül nagy hatást gyakorolt az utókorra. Ez nem is lehetett másként egy későromantikus korban és egy emocionális túlsúlyú nemzeti közvélekedésben. Ennek aztán még az Ady-kultuszra is hatása volt, nemcsak azért, mert Ady (részben legalábbis) tőle vett át zseni pózokat, önmagának tulajdonított karizmatikus gesztusokat, egy kevés, a politikai ítéletalkotásban való gátlástalanságot is, hanem azért is, mert az Ady-kultusz a Petőfiére épülhetett rá. (Ami annál is inkább komplikált helyzetet teremtett, mert a 20. század első évtizedére egy klaszszicizált Petőfi-kép alapján támadták Adyt a népnemzeti identitás jegyében.) Petőfi élet- és személyiségrajza - ezért lehet határkőnek tekinteni Kerényi Ferenc monográfiáját — immár nemcsak a tudósi filológia maximumával, hanem egy általánosabb, szemléleti tárgyilagossággal áll rendelkezésünkre. Méghozzá egyszerre tudományos és ismeretterjesztő szinten. Kerényi mindent ismer, amire szüksége van, de közérthetően ad elő, világosan és okosan. Nem tudományos elméleteket ismertet, hanem a szükséges elméletek birtokában konkrét tudományos feladatokat old meg. Látszólag keveset bíbelődik líraelméleti kategóriákkal, valójában azonban költészettörténeti koncepciója önálló és előre mutató. A könyv derekán jelenti be, hogy módszert vált: „Petőfi joggal érezhette magát 1847 elején nagykorúnak, költőként is. Az összes költemények tanúsága szerint valóban mindent tudott, amit egy poéta pályája során felmutathatott. Végrehajtotta egyéni stílusszintézisét, kialakultak motívumrendszerei, ezek kifejezésére nagyívű versszerkezetet formált. Ebből következően elemzési módszerünk is változik: az eddigi induktív megközelítést a dedukció váltja föl, a kiharcolt költői eredmények bővítésének és variálásának követése." (284.) Ez nemcsak azt jelenti, hogy három esztendő alatt Petőfi mindent megtanult, mindent meg tudott ismételni, asszimilálta a Kölcseytől, a népiességtől, a Vörösmartytól átvett, és olykor magasabb szinten tovább variált műformákat, hanem