Kulcsár Szabó Ernő szerk.: Irodalomtörténet, 2009. 40/90. évfolyam
Tanulmányok - Szűcs Teri: A Sorstalanság radikális tanúsága mint etikai kihívás. [Kertész Imre] 49–67. p.
A SORSTALANSÁG RADIKÁLIS TANÚSÁGA MINT ETIKAI KIHÍVÁS annak egy narratív konstruálását jelenti." Tiszteletre méltó Braun Róbert szemlélete, mely — a Sorstalanságéval összhangban — a holokauszt történelmi narratíváinak vizsgálatát egyfelől azért végzi el, mert valóban hasonlíthatatlannak tartja, ugyanakkor pedig tisztában van vele, hogy kutatásának tapasztalatai általánosan, a narratív igazság lehetőségeire rákérdező történetfilozófia számára lesznek fontosak. Lehetséges-e létrehoznunk a megszakítás történetét, és lehet-e nyelvben megalkotnunk azt? Hisz ezt igényli tőlünk a holokauszt, így tudnám összefoglalni a Sorstalanság nyelv és emlékezet kapcsolatára vonatkozó egyik alapkérdését. Elbeszéléseink ellen tudnak-e állni annak a diszkurzusszervező erőnek, mely kontextualizálja őket, és összehasonlítás, egymáshoz mérés, ok-okozati sorba állítás révén szövi a narratívumok hálóját — az értelmezést? Ismereteinkre és önismeretünkre vonatkozó elbeszéléseink ab ovo megformáltak, szervezettek. Kertész szerint — aki a kései Adorno gondolatmenetét folytatja — csakis a művészet tehet kísérletet arra a kettős feladatra, hogy egyfelől a narratív sémák alatt meghúzódó időtapasztalat jelenlétét érzékeltesse, másfelől pedig ironikus önreflexiója által rálátást nyisson a hasadásra emez időtapasztalat és a narratívaalkotásban megnyilvánuló meghatározottságunk közt. Mondhatni: a természetes szó groteszk használatával szembesülve, kizökkenve már nem oly természetes számunkra a közös és személyes elbeszéléseink megformáltságának tulajdonított morális érték. A regény ilyen értelemben problematizálja azt az érzékeny kérdést is, hogy miféle valóság-összefüggésekre mutatnak rá a visszaemlékezők beszámolói. Meg kell állapítanunk, hogy bizonyságtételük, minden szándék ellenére, nem válik általános érvényű leírássá — az marad, amit radikális fikcionalitásával szövegszervező alapelvvé tesz a Sorstalanság, vagyis a visszaemlékező narratív stratégiái alapján szerveződő egyéni holokauszt-történet, mely elsősorban „azokat az előítélet-koncepciókat dokumentálja, melyekkel a történetmondó megragadta önnön tapasztalatát" — írja sokat idézett könyvében James E. Young.A Kertész viszont teljességgel eme magyarázó-rendező struktúrák bemutatásának-szertefoszlásának engedi át regényét, jelezvén, hogy a holokauszt, az évezredes (agresszív és behódoló) narratívák legpusztítóbb terméke, melynek megragadására, megértésére leg- 7 Uo., 43. 8 „Amennyiben megközelítésünk helyesnek bizonyul a holocausttal kapcsolatban, mely mind morális, mind episztemológiai értelemben olyan kérdéseket sugall, melyek talán a legfontosabbak a múltról való gondolkodás tekintetében, feltételezhetjük, hogy az itt kapott válaszok a holocaust-kutatásnál általánosabban is értelmezhetők." Uo., 45. 9 James E. YOUNG, Writing and Rewriting the Holocaust. Narrative and the Consequences of Interpretation. Indiana UP, Bloomington—Indianapolis, 1990, 37.