Irodalomtörténet, 2011. 42/92. évfolyam
2011 / 2. szám - SZEMLE - Seress Ákos: Imre Zoltán: A színház színpadra állításai. Elméletek, történetek, alternatívák
SERESS ÁKOS problémáját az irodalomtörténettel alkotott analógiával szemlélteti; e szerint, míg az irodalmár számára a szöveg adott, azaz mindig „ott van”, végtelenszer újraolvasható, az előadás születése pillanatában eltűnik és csak másodlagos források (fényképek, rajzok, naplók, kritikák) utalnak létezésére. Logikusnak tűnik a következtetés: a színháztörténetnek is kézzelfogható dolgokkal kell foglalkoznia, olyan pozitívumokkal, melyek ma is a rendelkezésünkre állnak. A gondolat problematikussága már az irodalomszemléletben is megmutatkozik, hiszen az adott költemény vagy regény is csak az olvasatokban létezik, pontosan ezért épp az irodalomtörténet válik efemer jelenséggé (hiszen a recepciótörténet változása szerint újra és újra kell alkotni). De ennél lényegesebb kérdés az, amit a szerző tesz fel: miért épp az irodalomtörténettel, s miért nem a történetírással keresünk analógiát? Hiszen az „egyéni és közösségi események a színházi előadáshoz hasonlóan eltűnnek” (28.), így a színháztörténetnek érdemesebb volna „eltanulni” a történetírástól azt, hogy miképp reagált erre a felismerésre. Ennek szellemében a tanulmány Hayden White cselekményesítésről alkotott elméletét mutatja be, melyben a szerző a történelmileg adott objektív igazság létezését cáfolja. Imre idézi még Thomas Postlewait gondolatait, aki szerint a színháztudósnak (csakúgy mint a történésznek) a „múltból származó nyomokat” kell folyamatosan újraértelmeznie. A legfőbb következtetést David Carr-ra hivatkozva teszi meg a szerző, mikor kijelenti: „sem a történelmet, sem színháztörténetet nem lehet úgy »csinálni«, feltételezve valamifajta »természetes« és »közös« diskurzust, [...] amelyből a színháztörténet tárgya mintegy feltárja önmagát.” (30.) A hagyományos színháztörténeti felfogást természetesen mások is bírálták már, többek között Marvin Carlson, aki mindemellett rámutatott arra, hogy a posztmodern színháztörténet többé nem tarthatja fenn azt a naiv szemléletmódot, miszerint a vizsgálatnak léteznek ideológiától mentes „objektív” anyagai. Carlson szerint az ideológia meghatározza a művek keletkezését, ám recepcióját is, és ez állandó önreflexivitásra készteti a kutatót, akinek a saját perspektíváját meghatározó diskurzusokkal is foglalkoznia kell. Ezt pedig nem lehet megtenni elméleti stúdiumok nélkül, így tehát bármilyen erős is legyen a magyar és nemzetközi színházi élet ellenállása a teóriával szemben (erre a szerző is utal kötete bevezetőjében), a Koltai Tamás által a „könyvtárszoba magányába zárkózónak” tekintett gondolkodásmód (Koltai Tamás, Az új teatralitás és kritika , Kékesi Kun Árpád, Tükörképek lázadása, JAK-Kijárat, Budapest, 1998, 213.), meg kell hogy jelenjen a színháztörténet és kritika diskurzusában. Összefoglalva tehát, Imre Zoltán a magyar színháztörténet-írás módszerében végrehajtandó váltáshoz a következőket tartja szükségesnek: elméleti reflexió, lemondás a színház definíciójával kapcsolatos konszenzusról, annak belátása, hogy a színházi hagyomány nemcsak a kanonikus szöveget, hanem azok mise en scene-jét. 284 IRODALOMTÖRTÉNET • 2011/2