Irodalomtörténet, 2014. 95. évfolyam

2014 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Dobos István: Az alakzatok kettős olvashatósága: Krúdy Gyula:Szindbád

DOBOS ISTVÁN: AZ ALAKZATOK KETTŐS OLVASHATÓSÁGA 251 velős mondásban összegezhető: „addig él az ember, amíg a szó hangját hallja.” (A sze­relem lexikona, 1925, 393.) Előfordul, hogy közmondás a mű címe: Sok bába között elvész a gyerek (1925).32 A novella nem a történetre, de annak elbeszélésmódjára vonatkozóan teljesíti a köz­napi bölcsesség keltette várakozást. Kiragad egy részt a mondás értelemegészéből, szó szerint véve a képletes jelentést, s a bábaasszonyokkal ápolt bizalmas barátságáról kezd el mesélni. Moliére komédiájára utalva tudós nőknek nevezi a bábákat. A törté­net képtelen eseménnyel indul: „Szindbádnak a nyakába ugrott egy nő az első eme­letről, mert, mint mondá, régen vágyódott vele megismerkedni.” (394.) Az elbeszélő olyan jelentéktelen részleteknek is figyelmet szentel, mint hogy az épület házmestere, melyből a kisasszony kiugrott, „álmában huszárrohamot vezényelt” (394.). Mintha az egyszerre sok mindenbe belekapó mesélő tevékenységét értelmezné a mű címébe foglalt mondás: „amihez sokan fognak, balul sül el.” Hosszú kalandozás után az ere­deti történethez visszatérve mulatságos egyszerűsítéssel azonosítja a főszereplőt, „az ugrós kisasszonyt.” (397.) A csattanós befejezés előre kiszámítható következtetést fogalmaz meg komolykodva: „Sehogy se tudom megszeretni azokat a nőket, akik az ablakból a nyakamba ugranak.” (402.) Szindbád apaként, fia tanítójaként lép fel, ezért ragadtatja magát életbölcsességek megfogalmazására. A bábák felmagasztalása ma­gába foglalja a férfi nőeszményét: „A bábaasszonyok hivatásuknál fogva nyugodtak, alkalmazkodók, csendes járásúak, tiszták, értenek a beteg megnyugtatásához és föl­­vidításához, márpedig erre van szüksége a legtöbb férfiembernek, nem pedig arra, hogy a felesége táncolni tudjon.” (399.) Szindbád könnyen hajlik elmélkedésre, amikor a fiával együtt kel útra. A tapasz­talt férfi efféle bölcsességeket oszt meg az ifjúval: „Az embernek sohasem lehet elég nőismerőse [...] Nem tudhatni, kinél találjuk meg a szerencsénket.” (404.) Szindbád fia korántsem hiszékeny, kétkedve fogadja apja tanácsait, sőt megpróbálja eltéríteni a felelőtlen kalandoktól: „Hagyja már a szerencse hajszolását. Mindig csak ráfizet­tünk, amikor úgynevezett szerencsét csinált valamelyik városban.” (404.) A kalandor apa, s az ártatlan fiú párbeszéde, mintha a háromnegyed évszázaddal későbbi Sose halunk meg című film hasonló jelenetének az előzménye volna. A történetmondás szabályaira vonatkozó szándéknyilatkozat és a megvalósulás ellentmondásos viszonya az anekdotikus előadásmód paródiájára emlékeztet. Jó pél­daként említhető, hogy az általam használt kiadásban egyetlen lapon négy zárójeles közbevetés található az Ifjú évek című történetben, s ezek együtt közel akkora terje­delmet tesznek ki, mint a főszöveg, amelynek a megkülönböztetése a kitérőktől egyre kétségesebbé válik. Az elbeszélő színleg teljes bizonyosságra vágyik a múltat illetően, ezért ered nyo­mába, hogyan hódította meg az ifjú Szindbád ministráló ruhájának piros palástjában Kacskó Rózát a vasárnapi szentmisén. Az elbeszélő kitérőkkel halad előre, helyeseb­ben szólva újabb és újabb alfejezetet nyit a történetben, a folytonosság így legfeljebb csak egyik elágazástól a másikig biztosított az elbeszélésben. Mintha az ok-okozati 32 A közmondás eredeti latin változata így szól: Negotia pluribus commissa segnius expediuntur (Ha több­re bízzuk a feladatokat, lassabban lesznek megoldva.)

Next