Iskolakultúra, 1995/1 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3-4. szám - SZEMLE - Simon Tamás: A Vénusz

A Vénusz A régi idők Vénusza Az összes bolygó közül a legtündöklőbb a Vénusz. Tizenötször fényesebb, mint a leg­ragyogóbb csillag, a Szíriusz. Derült, Hold nélküli éjszakákon fénye árnyékokat vet és ezüstös nyoma tükröződik a víz felszínén. Elragadó szépsége miatt már az i. e. 3. évez­redben a szerelem istenségét tisztelték benne. Az ókorban a Merkúrhoz hasonlóan a Vénusznak is két nevet adtak azt gondolván, hogy az „esti csillag” és a „hajnali csillag” két különböző égitest. A Vénusz ugyanis a Föld­ről nézve hol a Nap előtt, hol pedig a Nap mögött jár. Később rájöttek, hogy ez egy és ugyanaz a két dolog, így kapta az „Esthajnalcsillag” nevet. Először maga Galilei fordította távcsövét a Vénuszra, s rögtön jelentős felfedezést tett: meg­figyelte a Vénusz fázisait (1. ábra). Ez erős bizonyíték volt a heliocentrikus világkép mel­lett. A távcső fejlődésével egyre többet tanulmányozták a ragyogó égitestet. Már a leg­régebbi észlelők is rájöttek, hogy valószínűleg csupán a légkör sűrű felhőrétegeit látják. A későbbi időkben megbecsülték a Vénusz tömegét, sűrűségét, átmérőjét. Mivel a Földhöz igen hasonló értékeket kaptak, „egyértelművé” vált, hogy a Vénusz bolygónkhoz hasonló vi­lág, tengerekkel, folyókkal, erdőkkel és virágokkal. Már 1727-ben elkészült a térképe, amely­nek valószínűleg a távcső optikai hibái adták a fő vonásait. A térkép hitelességében sokan kételkedtek és tovább folytak a megfigyelések. A Vénusz azonban kiábrándító célpont volt, semmit nem mutatott meg magából. Sűrű felhőrétegeibe burkolózva rejtőzött. „Lefátyolozott bolygónak” nevezték el (2. ábra). A XIX. század végén már remek teleszkópok készültek, de ezekkel is pusztán sima, egyenletesen csillogó biliárdgolyónak tűnt az égitest. Mivel felszíni alakzatok makacsul továbbra sem bukkantak elő, képtelenség volt meghatározni a Vénusz tengelyforgásának idejét. Az elkeseredett csillagászok újra fantáziálni kezdtek, de most már „tudományos ala­pokon”. A XX. század első felében ugyanis végig arról folyt a vita, hogy miféle összetétele van a bolygó légkörének, s ez hogyan hat az éghajlatára. A két legszélsőségesebb vé­lemény mocsarakra, illetve sivatagokra szavazott, attól függően, mennyi víz van a Vénusz felhőiben, ha vízfelhők egyáltalán (3. ábra). Megdöbbentő eredmények 1956-ban rádiócsillagászok tanulmányozták a Vénusz sugárzását. Olyan eredménye­ket kaptak, amelyek több száz Celsius-fokos felszíni hőmérsékletről árulkodtak. Világos­sá vált, hogy nemhogy mocsarak, de egyetlen csepp víz sincs a Vénusz felszínén. Részlet a szerző PSzM Projekt által támogatott Csllagászat és természetföldrajz című az Al­ternatív Közgazdasági Gimnázium Alapítvány által kiadott tankönyvéből 115 SZEMLE vehető hatást (ami azonban teljességgel ellenkezik az LXV tétel korolláriumával). Tegyük hozzá még, hogy bár eddig a legtöbben a Földet helyezték - részeinek gravitációja miatt - az Univerzum legmélyebb pontjára, a Napot a földi gravitációnál ezerszerte nagyobb centripetális ereje miatt sokkal több joggal illeti meg ez a hely, és a Nap tekintendő a bolygórendszer középpontjának is. Ily módon azután a rendszer felépítése is teljesebben és pontosabban átlátható. ISAAC NEWTON Fordította: Fehér Márta Megjelent: Magyar Helikon, 1977

Next