Iskolakultúra, 1998/1 (8. évfolyam, 1-7. szám)
1998 / 2. szám - SZEMLE - Baranyák Csaba: Az esztétikai hatásfunkciók nyomában
századokon keresztül megfigyelhetők, s e magukat egzaktnak tartó diszciplínák ma sem mentesek tőlük. (Erről a hübriszről 1.: Alan Sokai: A határok áttörése. Modern fizikai kísérlet a társadalomtudománnyal. 2000,1996. 11. sz., 43—49. old.) Holott a szcientizmus kétes ismeretelméleti magabiztosságával szembehelyezkedő 20. századi társadalomtudományi gondolkodás a valóság szubjektumfüggőségének meghirdetésével nem az objektív valóság létét akarja negligálni, csupán szkepszissel viseltetik az abból levonhatónak hitt mindig értelmes, helytálló következtetések iránt — azaz az objektívet nem tartja azonosíthatónak a különböző diszkurzusokban eltérő módon strukturálódó „reálissal”. Nem véletlenül definiálta filozófiai szempontból Blumenberg a valóság fogalmát „egy korszak legrejtettebb implikációjának”. (Vö.: Aleida Asmann: A fikció elismerése. Literatura, 1996. 2. sz., 119-120. old.) Ricoeur többszörös miméziskonstrukcióján, illetve Maturana, Glasersfeld világmodelljein kívül hivatkozhatnánk a bratalisták és a dekonstruktorok közti vitára is: nevezetesen leképezi-e a nyelv a dolgokat, avagy eredendő, inherens retoricitása miatt erre eleve képtelen. Vagy említést tehetnénk az új historicista Greenblatt „cultural poetics” fogalmáról, mely szerint az irodalmi szövegben rejlő, a korokon átívelő hatást biztosító társadalmi energia valójában történetileg meghatározott, állandóan változó kulturális tranzakciók lenyomata. Hayden White metahistóriájáról, mely a történelmet is sokféleképp interpretálható szövegnek tekinti (történelem helyett olyan történetek, narratívák vannak, amelyek az életünk eseményeit jelentésekkel ellátó szociokulturális történettípusok mint irodalmi jellegű értelemadási stratégiák mintájára szerveződnek, s a formalizált nyelv hiányában a történész által használt figuratív nyelv fikciós sajátosságait viselik), ergo nem bízik a jelek érthetőségében, normativitásában; Luhmann rendszerelméletéről, mely a valóságképek pluralisztikus létformájára épül. Ismerjük Baudrillard posztmodern szimulakrumait, melyek aztán végképp aláaknázzák a valóság korábban biztonságosnak, stabilnak hitt terepét stb. Variációk egy témára: ami közös bennük, az az, hogy a történelem, valóság kontra fikció, irodalom oppozíciót egységesen elvetik - lévén a valóság mint olyan abszolutizálhatatlan. A jelentések rögzítettsége ellenében az időben változó jelentésekre apelláló hermeneutikához tehát episztemológiai megfontolásokból sem illik a mimézis nevű „menyasszony”. Az előbbieket szem előtt tartva talán érthető, milyen ingoványos talajra téved Arisztotelész, mikor is a költők feladatát megjelölvén a történetírás mint a megtörténtet, az egyedit, a valóságot lejegyző kategóriáját opponálja a történelmet csak utánzó, a lehetségest ábrázoló költészettel. (Arról most nem is beszélve: a lehetséges terminuson tűnődve kíváncsian várom, mikor bukkannak rá mondjuk az Alefre vagy Odin korongjára...) O. Gy. könyvének Arisztotelészt „futtató” részei újfent megerősítették azt a diszkurzusanalitikai tapasztalatot, miszerint nem csak intenció kérdése a régi diszkurzusrendből az újabba való átmenet, s most az irodalmi, kritikai produktumot legitimáló közösség fogadóképességére avagy elutasító mechanizmusaira, valamint a tankönyvszerző irodalomtudományi felkészültségére (mene,tekel...) egyformán gondolok. Azt sem értem, kinek szánta O. Gy. hermeneutikai szólamait. Tanároknak? Akkor nem ártott volna elkülöníteni a tananyagtól. Diákoknak? Nekik (is) felesleges a teljességgel semmitmondó Gadamer-citátum (a filozófiai hermeneutika atyamesterét ennél lényegretörőbben illik idézni), s legalább ilyen felesleges a szerző által láthatóan hermeneutikai posztulátumként, vastag betűkkel kiemelt botrányosan sematikus mondathalmaz. A tudományos pontosság ugyanis egyetemes követelmény, szóljon bárkihez is a szöveg. Mire is gondolok. A hermeneutika szukcesszív olvasásmódját megalapozó első, esztétikailag észlelő olvasást egyetlen általam ismert hermeneuta sem nevezi értékelő olvasásnak. O. Gy. ezt teszi. Értékelni tudniillik csak azt lehet, aminek immár birtokában vagyunk, esetünkben egy kvázi (hatástörténetileg lezáratlan) jelentést. E „birtokba vétel” viszont még a második, értelmező olvasás során sem történhet meg. Csak a történeti olvasásban, azaz a befogadó jelenbeli és a műalkotás korabeli elváráshorizontjának összeolvadásában, a tulajdonképpeni alkalmazásban. Ez utóbbiról in-