Iskolakultúra, 2001/1 (11. évfolyam, 1-7. szám)
2001 / 2. szám - KRITIKA - Rácz I. Péter: A kánonok peremén (Eisemann György [szerk.]: A kánonok peremén. Az irodalmi modernség alakváltozatai a XIX-XX. század fordulójának magyar prózájában)
Eisemann György (szerk.): A kánon peremén A kánonok peremén A tizenhárom tanulmányt magába foglaló a ,A kánon peremén’ című kötet a 19. századvég magyar epikájának új ráolvasására tesz kísérletet. A tanulmányok szerzői az Arany János halála és Ady Endre első sikerei, valamint a Nyugat indulása közti időszak íróinak - a Cholnoky-testvérek, Harsányi Kálmán, Lövik Károly, Színi Gyula, Toldy István, Bródy Sándor, Petelei István, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Gozsdu Elek, Papp Dániel, Balázs Béla, Justh Zsigmond és Péterfy Jenő - többé-kevésbé elfeledett novelláit, regényeit, esszéit próbálják a jelenkor irodalomértelmező teóriái hatása alatt, szövegelemző interpretációk segítségével dialógushelyzetbe hozni. A tanulmánygyűjtemény nem titkolt célja, hogy a tárgyalt alkotók műveinek helyet biztosítsanak a magyar modernség paradigmatikusnak tekintett kánonjában. Ahogy a kötet címe is jelöli a problematikusnak, revideálandónak érzett 19. századvégi próza helyzetét, ezen szövegek ezidőtájt a magyar irodalom hagyományának periférikusabb szeletét jelentik. Ez az Utószóban és szinte kivétel nélkül minden dolgozatban explikált kijelentés azonban több elméleti kérdést felvet, melyekkel a tanulmányírók előzetesen nem vetettek kellően számot. Legelőször is a kánon kérdésével. A tanulmányokból körvonalazható kánon-elképzelések szerint (talán csak Hites Sándor dolgozata kivétel) a kánon valami homogénnek tekinthető irodalmi lista, mely a mindenkori kortárs szemszögéből különféle irányelvek (nemzeti, kulturális, politikai, intézményi, futó teorémák stb.) alapján állítódott össze. Elsősorban tehát nem heterogén, hanem tömbszerű, nem poétikai meghatározottságú, hanem tekintélyelvű, főleg institúciónál is. A kánonban helyet kapó művek bővíthetősége nagyrészt a kritikai figyelem arányától függ. A második kérdés szorosan kapcsolódik e kánonképződés vitatásához: a modernséghez mint paradigmához való csatlakozás lehetősége, azaz a tárgyalt művek betűrése, beszuszakolása egy kitüntetettnek érzett szöveghalmazba, melyek így, a kulturális emlékezet részeként, talán elkerülik a felejtés nem túl felemelő kockázatát. Ha csak a kötet egységesnek tekinthető tudományos igényű írásmódját vesszük figyelembe, szembetűnik, hogy egy szűkebb szakmai közegnek, a profi irodalomértelmezőknek, irodalomtörténészeknek, irodalomkritikusoknak íródott, hozzájuk szól a gyűjtemény. Ezáltal mindjárt elhatárolhatóvá válik egy szakmai és egy laikusabb olvasói réteg, amelyek nem azonos irodalmi ismeretekkel rendelkeznek, nem azonos mércék(!) szerint szortírozzák a szövegekként eléjük kerülő műalkotásokat, tehát eltérő kánonok alkotásában eltérő módon vesznek részt. De tovább bomlasztva az egyneműnek tekintett kánont, világos, hogy egyidejűleg több irodalmi sor és az ezeket kialakító szabályrendszer, ha úgy tetszik, nyelvi modalitás vesz részt a kánonok kialakításában. Elég csak az utóbbi évtized amerikai kánon-vitáira, kánon-háborúira gondolni. Az igaz, hogy a kánon befolyása mindig hatalmi pozíciót feltételez (így bizonyos irodalmi korszakkal foglalkozók számára akár létkérdés is lehet területük előnyös helyzetének biztosítása), de ettől függetlenül mindig több irodalomérzés létezik egymás mellett, részint egymás ellen, így volt ez a 19. században és ez működik a 20. században is. Az, hogy a Nyugat létrejöttével egészen a kilencvenes évekig a Nyugat által megszabott, akkor kialakított kánon maradt a legtartósabb, kezdve mindjárt saját alkotóinak kanonizálásával (az első kanonizált szerző, Ady), még nem jelenti azt, hogy a modernség nyitányában például oly tevékeny Kassák fémjelezte avantgárd csoportosulás nem ren- 105