Iskolakultúra, 2001/1 (11. évfolyam, 1-7. szám)

2001 / 2. szám - KRITIKA - Rácz I. Péter: A kánonok peremén (Eisemann György [szerk.]: A kánonok peremén. Az irodalmi modernség alakváltozatai a XIX-XX. század fordulójának magyar prózájában)

Eisemann György (szerk.): A kánon peremén A kánonok peremén A tizenhárom tanulmányt magába foglaló a ,A kánon peremén’ című kötet a 19. századvég magyar epikájának új ráolvasására tesz kísérletet. A tanulmányok szerzői az Arany János halála és Ady Endre első sikerei, valamint a Nyugat indulása közti időszak íróinak - a Cholnoky-testvérek, Harsányi Kálmán, Lövik Károly, Színi Gyula, Toldy István, Bródy Sándor, Petelei István, Mikszáth Kálmán, Ambrus Zoltán, Gozsdu Elek, Papp Dániel, Balázs Béla, Justh Zsigmond és Péterfy Jenő - többé-kevésbé elfeledett novelláit, regényeit, esszéit próbálják a jelenkor irodalomértelmező teóriái hatása alatt, szövegelemző interpretációk segítségével dialógushelyzetbe hozni. A tanulmánygyűjtemény nem titkolt célja, hogy a tárgyalt alkotók műveinek helyet biztosítsanak a magyar modernség paradigmatikusnak tekintett kánonjában. A­hogy a kötet címe is jelöli a problematikusnak, revideálandónak érzett 19. századvé­gi próza helyzetét, ezen szövegek ezidőtájt a magyar irodalom hagyományának peri­férikusabb szeletét jelentik. Ez az Utószóban és szinte kivétel nélkül minden dolgo­zatban explikált kijelentés azonban több elméleti kérdést felvet, melyekkel a tanulmányírók előzetesen nem vetettek kellően számot. Legelőször is a kánon kérdésével. A tanulmányok­ból körvonalazható kánon-elképzelések szerint (talán csak Hites Sándor dolgozata kivétel) a kánon valami homogénnek tekinthető irodalmi lista, mely a mindenkori kortárs szemszö­géből különféle irányelvek (nemzeti, kulturális, politikai, intézményi, futó teorémák stb.) alapján állítódott össze. Elsősorban tehát nem heterogén, hanem tömbszerű, nem poétikai meghatározottságú, hanem tekintélyelvű, főleg institúciónál is. A kánonban helyet kapó mű­vek bővíthetősége nagyrészt a kritikai figyelem arányától függ. A második kérdés szorosan kapcsolódik e kánonképződés vitatásához: a modernség­hez mint paradigmához való csatlakozás lehetősége, azaz a tárgyalt művek betűrése, be­­szuszakolása egy kitüntetettnek érzett szöveghalmazba, melyek így, a kulturális emléke­zet részeként, talán elkerülik a felejtés nem túl felemelő kockázatát. Ha csak a kötet egységesnek tekinthető tudományos igényű írásmódját vesszük figye­lembe, szembetűnik, hogy egy szűkebb szakmai közegnek, a profi irodalomértelmezőknek, irodalomtörténészeknek, irodalomkritikusoknak íródott, hozzájuk szól a gyűjtemény. Ezál­tal mindjárt elhatárolhatóvá válik egy szakmai és egy laikusabb olvasói réteg, amelyek nem azonos irodalmi ismeretekkel rendelkeznek, nem azonos mércék(!) szerint szortírozzák a szövegekként eléjük kerülő műalkotásokat, tehát eltérő kánonok alkotásában eltérő módon vesznek részt. De tovább bomlasztva az egyneműnek tekintett kánont, világos, hogy egyi­dejűleg több irodalmi sor és az ezeket kialakító szabályrendszer, ha úgy tetszik, nyelvi mo­dalitás vesz részt a kánonok kialakításában. Elég csak az utóbbi évtized amerikai kánon-vi­táira, kánon-háborúira gondolni. Az igaz, hogy a kánon befolyása mindig hatalmi pozíciót feltételez (így bizonyos irodalmi korszakkal foglalkozók számára akár létkérdés is lehet te­rületük előnyös helyzetének biztosítása), de ettől függetlenül mindig több irodalomérzés lé­tezik egymás mellett, részint egymás ellen, így volt ez a 19. században és ez működik a 20. században is. Az, hogy a Nyugat létrejöttével egészen a kilencvenes évekig a Nyugat által megszabott, akkor kialakított kánon maradt a legtartósabb, kezdve mindjárt saját alkotói­nak kanonizálásával (az első kanonizált szerző, Ady), még nem jelenti azt, hogy a modern­ség nyitányában például oly tevékeny Kassák fémjelezte avantgárd csoportosulás nem ren- 105

Next