Iskolakultúra, 2001/1 (11. évfolyam, 1-7. szám)

2001 / 6-7. szám - TANULMÁNY - Eisemann György: A romantikus elbeszélés retorikai hatásfunkciói: A kőszívű ember fiai

Eisemann György: A romantikus elbeszélés retorikai hatásfunkciói széttartó, hanem folytonosságba épülő (cselekményben szervesülő) jelentéseket hoz lét­re. (Ez a széteső történetszegmensek váratlan-fantasztikus összekapcsolásának poétiká­jában is érvényesül.) Miközben tehát a romantikus epika szembeszáll a történet problé­­mátlan (előzetes tudásból adódó) elbeszélhetőségének elvével, újjáteremthetőnek tartja a történet folytonosságát immár az elbeszélés kreativitása-dominanciája nyomán. Ráha­gyatkozik az elbeszélésnek a történet fölé kerekedő erejére, de a belőle származó értel­met magát is történetként fogja fel, cselekménnyé szervezi, metonimikus dimenzióban is elhelyezi. Elbeszélés és történet viszonyát illetően ezért nem az a historikus különbség a roman­tika és a modernség között, hogy az előbbi nem reflektál a „mi” és a „hogyan” különb­ségére, míg az utóbbi egyre inkább problematizálja az előzetes narratív tudás meghatá­rozta identitásképzés esélyeit, hanem az, hogy a romantikus epika a nyelvi magatartás, a mondás olyan szemantikai távlatot feltétele- -----------------------------------------------------. zi, melyben történetvonzatú értelmezőerő rejlik. Az ,Egy nemzeti hadsereg’ című feje­zetben olvasható narrátori önjellemzés („El­mondom, ahogy megértem”) szinte emblematikusan utal értés és mondás olyan kölcsönös függőségére, ahol a megértés „hogyanjából” következő fikcionálás egyre inkább történetté integrálódik, cselekmé­nyes rendben is revelálódik. (1) Persze ez a történet egész is az időnek kiszolgáltatva, a múltba zuhanva válik összefüggésében be­­láthatóvá - ezúttal egy történelmi emlékezet utólagosságában. Ennek részleteire a későb­biekben térünk majd ki. (2) Mindezek nyomán - de még az előlegzések körében maradva - megállapít­ható, hogy a klasszikus reprezentációhoz képest a romantika mintegy „kopernikuszi fordulatot” (3) hajtott végre az elbeszélés és a történet viszonyában. A prózapoétika ké­sőbbi fejleményei, a „nehézség a nyelvben van” modern dilemmái felől nézve úgy fo­galmazhatunk, hogy a romantikus epika nem arra kérdez, milyen elbeszélés feleltet­hető meg egy történetnek, hanem arra, a tör­ténet hogyan feleltethető meg elbeszélésé­nek. A történet a romantikus elbeszélés ho­­­­rizontjává lesz: irodalomtörténetileg ez a feltétele a modern próza további, immár a ket­tő így kialakult megfelelését lebontó-újjáépítő alakulásrendjének. A huszadik század pró­zanyelve ugyanis már nem (csak) egyszerűen a cselekményt „tükröző” (előadó) elbeszé­lést, hanem a cselekményt alkotó elbeszélést problematizálja. Történet és elbeszélés ro­mantikus kapcsolata így akár a romantikus próza esztétikailag vett „a priori szintetikus ítéletének” is nevezhető - hogy újra a Kant­i filozófiára utaljunk, melynek „ismeret­­elméleti” interpretációjával egyébként elsőként Heidegger szállt szembe. Az elbeszélés a történetalkotással mintegy színre viszi önnön alakzatait: így lép be az általa megnyitott új horizontba, így ritualizálja például a mítoszt, valamint a történelem egyik lehetséges metafikcióját, a forradalomról szóló beszédet, mely a mondottak miatt természetesen ma­ga is „forradalmi” beszéd. Ha a modernség szakaszaiban a beszédszerűség értelemmegosztó és többszöröző, dialogizáló készségét, a jelentések divergenciáját látjuk kidomborodni, akkor a romanti­kában az elbeszélést megalapo­zó történet és a történetet értel­mező elbeszélés (Stierle) még bi­zonyos összhangba kerül egy­­mással. De ez az összhang már nem egy előzetes történet reprezentálásának esztétikája szerint jön létre, hanem fordítva: az elbeszélés-móduszok teremtettjeként. Vagyis a mondás mikéntjének értelmezőereje - a nyelvbe vetett egyfajta „bizalmat” implikálva - nem modern módon széttartó, hanem folytonosságba épülő (cselekményben szervesülő) jelentéseket hoz létre. 63

Next