Iskolakultúra, 2002/2 (12. évfolyam, 8-12. szám)
2002 / 12. szám - KONFERENCIA - Fenyő Imre: Hermeneutika és tradíció
Fenyő Imre: Hermeneutika és tradíció sadalmat alkotó egyénekkel. Más szavakkal: „a narrativitás — a tényszerű elbeszélés mindenképpen, ám meglehet, hogy a képzeletbeli történetek elmondása is közvetlen kapcsolatban van a valóság moralizálásával - ha nem éppen annak egy funkciója -, vagyis azzal a vággyal, hogy azonosítsuk a társadalmi rendet a valósággal, amely az általunk elképzelhető moralitás egyetlen formája.” (White, 1997) így a narratíva egy általános emberi kérdés kihívására adott válaszként értelmezhető: a tudás elmondássá formálásaként, melyben a tapasztalat úgy alakítható, hogy megfeleljen a jelentés struktúráinak. Ha nem is vagyunk képesek hiánytalanul megérteni idegen kultúrák jelentésstruktúráit, megérthetjük egymás történeteit - mondja Hayden White Roland Barthes gondolatait elemezve. A narratíva természetes emberi közeg, olyan kód, mely biztosítja a transzkulturális üzenetek szabad áramlását, mely a tapasztalat és a nyelvi reprezentáció között a tapasztalatok közvetlen másolatának és a jelentésnek folyamatos transzformációját valósítja meg. A narrativitásnak ez a felfogása felbátorít eltérő kultúrák narrációinak tanulmányozására és arra, hogy ha nagy narratívát nem alkothatunk is, minden kultúra alkossa meg saját kis narratíváját a világról és minden egyén alkossa meg saját narratíváját a kultúráról - a megérthetővé válás reményével. Az életvilág intézménystruktúrájának, így például a tudásátadásnak, az iskolának a vizsgálatakor a tradíció textualizált tartalmain kívül fontos annak vizsgálata, hogyan megy végbe az életvilágon belül a cselekvés, a kommunikáció, hogyan határozza meg egy adott tradíció intézményrendszere (6) a mindennapi cselekvések folyamatát. Különös jellegzetessége az iskolai életvilágnak, hogy benne igen nagy jelentőségre tesznek szert az alkalmazott tradíció azon elemei, melyek a közvetítendő szövegen (tudáson, ismereten) kívül állnak, s melyek a szövegrendeződéssel szemben ellenállást fejtenek ki. Gadamer a következőképpen osztályozza ezen elemeket: - Antitextusok: a beszéd olyan formái, melyekben a beszédszituáció a meghatározó. - Pszeudotextusok: beszéd- (és írás-) gyakorlat, melynek elemei nagy számban nem az értelemközvetítés részeként, hanem töltelékanyagként jelennek meg a szövegfolyamban. Pretextusok: minden olyan kommunikatív aktus, amelynek megértése nem az értelem bennük intencionált továbbításában teljesedik be, hanem benne valami rajta túli, valami elleplezett fejeződik ki. Az, amiről szól, pusztán az igazi értelmet leplezi el. A hermeneutikai megértés eredményeként kialakuló praktikus tudást a gyakorlati tudás arisztotelészi (7) meghatározása alapján világítja meg Gadamer. Ezek szerint ez a gyakorlati tudás: reflexív, vagyis önmaga tudása is; bensővé tett, vagyis a személyiségstruktúrába épült; globális, vagyis nem partikuláris célokra vonatkozik: életforma. A hermeneutikai vizsgálatot így nem érheti az a vád, hogy a fennálló puszta interpretálásaként megreked a dolgok leírásában. Éppen ellenkezőleg, lényegénél fogva a praxisra irányul, amennyiben a hermeneutikai vizsgálat eredménye végső soron a tradíció átalakulása, színesedése lesz, mely az életvilág, a mindennapi élet egészére alapvető fontosságú hatással van. De beszélhetünk-e objektivitásról a hermeneutikai kutatással kapcsolatban? Nyilvánvalóan nem használható a természettudományok objektivitás-fogalma. A társadalmi jelenségek ugyanis lényegesen különböznek a természeti tényektől. Előbbiek nem létezhetnek a cselekvő és értelmező szubjektum nélkül. A társadalmi cselekvés jelenségei értelmet nyerve csak egy olyan szubjektumban válnak létezővé, amelyik maga is részese a társadalmi világnak. A pozitivista kutatás anélkül feltételezi elméletalkotása során az életvilág strukturáltságát, hogy képes lenne kérdésessé tenni azt. Összekeverve interpretálható jelenségeket a megmérhetővé tárgyiasuló tényekkel, az empirikus kutatás ezen megkérdőjelezetten területen belül marad - pedig a feladat éppen ezen tudás megértése, a mindennapi élet jelentésadási folyamatainak tematizálása. Többször hangsúlyoztuk: a tradíción alapuló interpretáció differenciált forrása, a jelentés csak adott interpretáló szubjektum számára érvényes. A társadalmi jelenségek sokoldalúak és komplexek - különböző tradíciókból eredő különböző kérdéseknek vethetők alá.