Iskolakultúra, 2002/2 (12. évfolyam, 8-12. szám)

2002 / 12. szám - KONFERENCIA - Fenyő Imre: Hermeneutika és tradíció

Fenyő Imre: Hermeneutika és tradíció sadalmat alkotó egyénekkel. Más szavakkal: „a narrativitás — a tényszerű elbeszélés min­denképpen, ám meglehet, hogy a képzeletbeli történetek elmondása is­­ közvetlen kap­csolatban van a valóság moralizálásával - ha nem éppen annak egy funkciója -, vagyis azzal a vággyal, hogy azonosítsuk a társadalmi rendet a valósággal, amely az ál­talunk elképzelhető moralitás egyetlen formája.” (White, 1997) így a narratíva egy álta­lános emberi kérdés kihívására adott válaszként értelmezhető: a tudás elmondássá formá­lásaként, melyben a tapasztalat úgy alakítható, hogy megfeleljen a jelentés struktúráinak. Ha nem is vagyunk képesek hiánytalanul megérteni idegen kultúrák jelentésstruktúráit, megérthetjük egymás történeteit - mondja Hayden White Roland Barthes gondolatait elemezve. A narratíva természetes emberi közeg, olyan kód, mely biztosítja a transzkul­turális üzenetek szabad áramlását, mely a tapasztalat és a nyelvi reprezentáció között a tapasztalatok közvetlen másolatának és a jelentésnek folyamatos transzformációját való­sítja meg. A narrativitásnak ez a felfogása felbátorít eltérő kultúrák narrációinak tanulmá­nyozására és arra, hogy ha nagy narratívát nem alkothatunk is, minden kultúra alkossa meg saját kis narratíváját a világról és minden egyén alkossa meg saját narratíváját a kul­túráról - a megérthetővé válás reményével. Az életvilág intézménystruktúrájának, így például a tudásátadásnak, az iskolának a vizsgálatakor a tradíció textualizált tartalmain kívül fontos annak vizsgálata, hogyan megy végbe az életvilágon belül a cselekvés, a kommunikáció, hogyan határozza meg egy adott tradíció intézményrendszere (6) a mindennapi cselekvések folyamatát. Különös jellegzetessége az iskolai életvilágnak, hogy benne igen nagy jelentőségre tesznek szert az alkalmazott tradíció azon elemei, melyek a közvetítendő szövegen (tudáson, ismere­ten) kívül állnak, s melyek a szövegrendeződéssel szemben ellenállást fejtenek ki. Gadamer a következőképpen osztályozza ezen elemeket: - Antitextusok: a beszéd olyan formái, melyekben a beszédszituáció a meghatározó. - Pszeudotextusok: beszéd- (és írás-) gyakorlat, melynek elemei nagy számban nem az értelemközvetítés részeként, hanem töltelékanyagként jelennek meg a szövegfolyamban.­­ Pretextusok: minden olyan kommunikatív aktus, amelynek megértése nem az érte­lem bennük intencionált továbbításában teljesedik be, hanem benne valami rajta túli, va­lami elleplezett fejeződik ki. Az, amiről szól, pusztán az igazi értelmet leplezi el. A hermeneutikai megértés eredményeként kialakuló praktikus tudást a gyakorlati tudás arisztotelészi (7) meghatározása alapján világítja meg Gadamer. Ezek szerint ez a gyakor­lati tudás: reflexív, vagyis önmaga tudása is; bensővé tett, vagyis a személyiségstruktúrába épült; globális, vagyis nem partikuláris célokra vonatkozik: életforma. A hermeneutikai vizsgálatot így nem érheti az a vád, hogy a fennálló puszta interpretálásaként megreked a dolgok leírásában. Éppen ellenkezőleg, lényegénél fogva a praxisra irányul, amennyiben a hermeneutikai vizsgálat eredménye végső soron a tradíció átalakulása, színesedése lesz, mely az életvilág, a mindennapi élet egészére alapvető fontosságú hatással van. De beszélhetünk-e objektivitásról a hermeneutikai kutatással kapcsolatban? Nyilván­valóan nem használható a természettudományok objektivitás-fogalma. A társadalmi je­lenségek ugyanis lényegesen különböznek a természeti tényektől. Előbbiek nem létezhet­nek a cselekvő és értelmező szubjektum nélkül. A társadalmi cselekvés jelenségei értel­met nyerve csak egy olyan szubjektumban válnak létezővé, amelyik maga is részese a társadalmi világnak. A pozitivista kutatás anélkül feltételezi elméletalkotása során az életvilág strukturáltságát, hogy képes lenne kérdésessé tenni azt. Összekeverve interpre­tálható jelenségeket a megmérhetővé tárgyiasuló tényekkel, az empirikus kutatás ezen megkérdőjelezetten területen belül marad - pedig a feladat éppen ezen tudás megértése, a mindennapi élet jelentésadási folyamatainak tematizálása. Többször hangsúlyoztuk: a tradíción alapuló interpretáció differenciált forrása, a jelentés csak adott interpretáló szubjektum számára érvényes. A társadalmi jelenségek sokoldalúak és komplexek - különböző tradíciókból eredő különböző kérdéseknek vethetők alá.

Next