Iskolakultúra, 2005/1 (15. évfolyam, 1-7. szám)
2005 / 3. szám - KONFERENCIA - György Péter: Minden archívum, minden örökség
György Péter: Minden archivum, minden örökség véletlenül említi némi panasszal s iróniával egyszerre hogy bizony a múlt mégsem tűnik oly távoli országnak, mint ő hitte. Az örökség élményvalósága arra való, hogy a múltak folyamatos áramlása megszakítatlan legyen. Az archeológiai múzeumok romokat állítottak nézőik elé, a múlt áthatolhatatlan mélységéből a jelen felszínére hozott emlékeket, amelyek egyszerre bizonyították az idő visszafordíthatatlanságának érzéki valóságát, illetve a hagyomány megértésének, interpretálásának nehézségét. Nem lehet nem észrevennünk, hogy a száraz és kritikus kultúrtörténettel, muzeológiával szemben a kulturális örökségnek a közvetlen élményvalóság megteremtésére irányuló szándéka milyen közel áll a kortárs szekták némelyikének a hagyományt illető viszonyához. Ahogyan a keresztény, zsidó, mohamedán vallási fanatizmus is közös a történet kritikai szemléletének tagadásában, tehát a hagyomány alapításának személyes újraítélését, kézzelfogható tapasztalatát ígéri, ugyanúgy gyakran a kulturális örökség elkötelezettjei is hívei bármiféle időutazásnak. Ilyen „hagyományápolásnak” tarthatjuk például az Árpád-kori lovastémákat, az ősmagyar étkezési szokások „felelevenítését.” Csakhogy - s ezt naponta tapasztaljuk - a gyűjtemény, amelynek nincs határa, a gyűjtemény, amely mindent megőriz, „megment”, csak Noé bárkájaként tűnhet szemünk elé, s mindössze falak nélküli, képzeletbeli gyűjtemény lehet. Talán érdemes egy példával érzékeltetnünk, hogy milyen módon is gyarapodik a kortárs kulturális korpusz, hogyan állíthatók elő azok a szövegek, amelyek aztán archívumi dokumentumként lesznek besorolhatók. Ki-ki találkozhatott már a különféle célokat szolgáló szöveg-generátorokkal, azaz a dadaizmus szövegteremtési elveinek automatikus, ha tetszik, kibernetikus sci-fi utódaival. Míg a dada és részben a szürrealizmus szövegmontázsaiban a szerző mintegy kitette magát és művét a véletlennek, addig a szöveggenerátorokban ezt a feladatot a software végzi el. Ilyen próteuszi gépezet például Andrew C. Bulhak Postmodernism generatora, amely a Dada Engine-re épül. A new media, azaz a digitális technika tehát szó szerint a változatok világát állítja elénk. „A digitális technika, az új média lehetővé teszi számunkra, hogy ugyanarról a tárgyról alapjaiban eltérő elképzeléseket alkossunk. Itt a különféle léptékű térképekkel történő tájékozódás már nem segít.” (21) Ha tehát a globális médiatér lett a megkerülhetetlen domináns társadalmi és technológiai kontextus, akkor felmerül a kérdés, hogy miként tartható fenn a „public domain”, azaz a társadalmi nyilvánosság ideája: megvan, meglehet-e még. A hozzáférésről való gondolkozás nélkül sem kulturális közvagyonról, sem örökségről nem érdemes beszélnünk. Ha a kulturális örökség nyilvános hozzáférésének szabályai nem transzparensek, akkor a folyamatosan növekvő világörökség gyűjtemény-koncepciója összeomlik. Részben azonnal felidéződik a modern múzeumok kora előtti gyűjtemények világa, részben a törzsi kizárásokra épülő, agresszív ellenségképet teremtő hagyományteremtési és múlthasználati stratégiák fenyegetésével találjuk magunkat szembe. Miben is áll a hozzáférés és kizárás dialektikája? E helyütt a hozzáférés és kizárás kritikai beszédmódját érdemes felidéznünk, így a kultúra fogalma és intézményei által létrehozott kanonizáltság, illetve az azokból való kizáratás, másként a kulturális fundamentalizmus, esszencializmus kérdését. Ennek értelmében mindig van valaki, aki kijelöli, hogy mi autentikus, azaz mi érdemes a megőrzésre, tehát esztétikai, történelemfilozófiai érveket használunk a közvagyonhoz, a nyilvánosság által felügyelt világhoz való tartozás érveként. A másik oldalon ott van a technikai közeg, a kultúra kérdése, a kulturális javak, örökség soha nem önmagában álló tárgy idea, hanem technikai kontextusa általa hozzáférésében determinált „szem” a láncban. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a posztrasszista kulturális fundamentalizmus épp oly sikerrel használhatja a technokulturális kontextust, mint amilyen evidensen segítheti annak lebontását. A társadalmi nyilvánosság, illetve a hozzáférés különös fogalmak: egyrészt filozófiai absztrakciók, normatív, elvárásokat megjelenítő kifejezések, másrészt médiatörténeti, technológia és gazdasági kontextusok sorozataként is felfoghatók. A 19. században a 8