Iskolakultúra, 2007/2 (17. évfolyam, 8-12. szám)
2007 / 11-12. szám - TANULMÁNY - Jakab György: Lehet-e közös magyar-szlovák történelemkönyvet írni? 2.
Jakab György: Lehet-e közös magyar-szlovák történelemkönyvet írni? 2. múlt évezred során szétválaszthatatlanul összefonódott közös kultúrát , a genetikai viszonyokat, a szellemi és tárgyi világot - az elmúlt két-háromszáz évben etnikai, illetve nyelvi alapon erőszakoltan megpróbáljuk (a magyarok is, meg a szlovákok is) szétválasztani, elkülöníteni egymástól. A mai politikai viszonyoknak megfelelően a szlovák fél öntudatlanul is a mai - az önálló szlovák állam megteremtődése utáni - helyzetet vetíti viszsza a múltba, hiszen mai identitásához keresi saját múltját. Mi, magyarok éppen fordítva vagyunk mindezzel: a számunkra kedvezőbb múltat vonatkoztatjuk a jelenre is, szeretnénk aktuálisnak tudni az elmúlt dolgokat is. A közös múlt erőszakos etnikai kettészakításának szörnyűséges - területi és személyi - példáit és következményeit vég nélkül lehet sorolni. Sajnos még mindig aktuálisak Szűcs Jenő harminc évvel írt sorai: „Típusjelenség a Szlovákiából, mondjuk Árvából hazatérő turista, aki nemzeti »sértettségben« háborog a feliratok szlovák helynevein és személyiségnevein - holott igen sok esetben (esete válogatja) csak tudatlanságát árulja el, hiszen az adott esetekben valóban a kialakuló szlovák nép adott nevet a falvaknak, a szóban forgó személy valóban szlovák (vagy szlovák is) volt.” (23) Miközben persze az is típusjelenség hogy a Kassán, Selmecbányán vagy Pozsonyban járó magyar turista riadtan tapasztalja, hogy alig talál a magyar múltra vonatkozó adatokat a múzeumok többnyire szlovák, ritkább esetben német nyelvű feliratain. A közös történet azonban tovább is van. Kevésbé ismert például, hogy a dualista időszak városépítészetében - különösen Budapest felvirágzásában - kulcsszerepet játszottak a szlovák építészek (pl. Jan Bobula) és építőmunkások, akiket persze közvéleményünk természetes módon magyarnak tekint. Ahogy „természetes módon” magyarnak tekintjük mindazokat a szlovák származású nemeseket - Radvánszky, Mednyánszky, Thurzó stb. -, akik persze a középkori felfogás szerint a „magyar nemzethez” (natio Hungarica”) (24) tartoztak, miközben valószínűleg családi körben szlovákul vagy németül beszéltek. Ezeket a nemeseket magától értetődően a szlovák közvélemény is a magáénak tekinti, ami persze azt is jelenti, hogy az etnocentrikus történelemszemléletek szükségképpen szétcincálnak családokat és személyeket a korábban megismert szembenállás szerint. Mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy az egyik legmagyarabb érzelmű politikus, Kossuth Lajos szlovák származású, sőt, hogy egyik nagybátyja, Juraj Kossuth a magyarellenes szlovák nemzeti mozgalom egyik vezéralakja volt? Hány százalékban tekintsük magyarnak, illetve szlováknak Bél Mátyást, Mikovinyi Sámuelt vagy éppen Petőfi Sándort? Honnan kellene tudnunk, hogy az orvosi radiológia kiemelkedő képviselője, Alexander Béla és Vojtech Alexander ugyanaz a személy, csak éppen hol a magyar, hol a szlovák elnevezéssel szerepel a nemzetközi szakirodalomban, mint magyar, illetve mint szlovák tudós? Az etnocentrikus zűrzavar természetesen napjainkban is eleven. Legutóbbi példája az volt, amikor a Úgy tűnik, hogy a közös magyar és szlovák történelemkönyv elkészítésének alapvető feltétele az, hogy a két országon belül kezdődjön meg a közös múlt demitizálása, illetve hogy a hagyományos nemzetközpontú történelemszemlélet mellett (még egyszer hangsúlyozom: nem helyett, hanem mellett) reális versenytársként jelenjenek meg a másféle történelemszemléletet képviselő történeti leírások. Ilyen lehet például a regionális történetírás, a társadalomtörténet, a multikulturális történelemszemlélet, a több szempontig megközelítéseket tartalmazó összehasonlító történeti felfogás stb.