Iskolakultúra, 2010/1 (20. évfolyam, 1-6. szám)
2010 / 2. szám - TANULMÁNY - Szabó Ildikó: Az egyházak közreműködése a nemzeti identitás formálásában a Horthy-korszakban
rétől oktatáspolitikusként (a kultuszminisztériumban helyettes államtitkár, majd adminisztratív államtitkár volt) megpróbálta társadalomtudományi alapokon nyugvó közoktatási koncepcióját megvalósítani. Nemzetnevelési koncepciója szerint a népiskola céljává kell tenni, hogy „a közéletben való tudatos részvételre, országos kérdésekben való véleményalkotásra, ellentétes nézetek megítélésére és állásfoglalásra képesítsen” (Imre, 1918. július 18., idézi: Unger, 1976, 101. o.). Imre Sándor Nemzetnevelés a népiskolában címmel megfogalmazott rendelete megjelent Huszár Károly miniszter aláírásával a Néptanítók Lapja 1919. évi 31—32. számában, de végrehajtására nem került sor. (Imre Sándor 1924. december 31-ig töltötte be tisztségét, ekkor Klebelsberg kultuszminiszter elbocsátotta, de ténylegesen már 1922-től szabadságoltatta.) (18) Ez nem független attól, hogy az állam és polgárai közötti viszonyban már felvetődik az állampolgárok jogi egyenlőségének kérdése, a hatalom elszámoltathatóságának kérdése, a történelmi előjogok kérdése, valamint az, hogy mit jelent a magyar állampolgárság a magyar zsidók számára. Hangsúlyos területe volt ugyanakkor az érzelmi szocializációnak a hazához és az ezeréves magyar államisághoz való viszony. (19) Imre Sándor nemzetnevelésről szóló, nagyszabású koncepciója „történelmi gondolkodásunk, egész közéleti fejlődésünk mérhetetlen kárára éppen akkor került le a napirendről, amikor kellő társadalmi bázis esetén demokratikus alternatívául szolgálhatott volna” (Unger, 1976, 102. o.). (20) „A történelmi Magyarország általános viszonyainak idealizálása, a nagyvonalú, túlzottan is engedékeny nemzetiségi politika mítosza, Magyarország nemzetközi fontosságának és történelmi jelentőségének aránytalan felnagyítása lehetetlenné tette, hogy a közvélemény hiteles képet kapjon a nemzetközi viszonyokról és az ország valós pozíciójáról. A békeszerződés teremtette helyzetről e felfogás azt hirdette, hogy tarthatatlan, s meg fog változni, mert meg kell változnia - a »jók« ennek az igazságnak gondviselésszerű érvényesülésében a magyarság támogatói lesznek, a »gonoszak« pedig az ellenségei” (Zeidler, 2003, 90. o.). (21) Karády Viktor (1990, 1997, 2000, 2001, é. n.) több munkájában is részletesen foglalkozik az „asszimilációs társadalmi szerződés” történetszociológiai sajátosságaival. Az asszimilációs diskurzusról lásd még Kovács Éva (2002) tanulmányát. Braham is a zsidó elitcsoportok 1914 előtti helyzetével, a magyar elitcsoportokkal való politikai és gazdasági összeforrottságával magyarázza az „asszimilációs szerződés” alapját. Mint írja, a zsidó és a magyar elitcsoportok egyformán rettegtek a bolsevizmustól: „Miközben a magyar vezetők a Harmadik Birodalomtól remélték revíziós törekvéseik kielégítését, ugyanúgy rettegtek a német és az orosz terjeszkedéstől, s különösen a bolsevizmustól, mint a zsidók.” Rámutat, hogy az asszimilációs szerződés törékenységéhez hozzájárult a magyar társadalom elzárkózó magatartása is. „Már az első világháború befejezése előtt mutatkoztak annak jelei, hogy a két csoport közötti érdekközösség valójában korlátozott, sérülékeny, s elsősorban politikai célszerűségből táplálkozik. A zsidók hiába tették buzgón a magukévá a magyar ügyet, s hiába hasonultak lelkesen kultúrájukban a magyarokhoz, meghiúsultak a teljes asszimilációra vonatkozó reményeik, mert társadalmilag sem az arisztokrata dzsentri nem fogadta el őket, sem pedig a jogaitól megfosztott, elszegényedett parasztság, amely az ipari munkásság nagy részéhez hasonlóan - az elnyomó rendszer eszközeit látta bennük” (Braham, 2002, 15. o.). (22) Ez a folyamat minden bizonnyal egyfajta bátorítást jelentett a húszas évek elejétől megszaporodott egyetemi zsidóverések gyakorlatához. Az antiszemita bajtársi szövetségek (Turul Bajtársi Szövetség, Hungária, Emericana stb.) hátterében szélsőjobboldali pártok és fajvédő szervezetek (például az Ébredő Magyarok Egyesülete) álltak, de szoros kapcsolatban voltak egyetemi, szakmai érdekvédelmi szervezetekkel is (Ladányi, 1979; Zinner, 1989). Antiszemita egyetemi bajtársi szövetségek és zsidóverések más egyetemi városokban (Bécsben, Berlinben, Varsóban, Bukarestben, Lembergben stb.) is voltak. (23) Természetesen az antiszemitizmussal átszőtt egyházi retorika és a zsidóellenes politika egyházi támogatása mellett nagyszerű példákat találunk a zsidók melletti kiállásra, az üldözöttek rejtegetésére és szervezett mentési akciókra is (a Magyar Szent Kereszt Egyesület, a Jó Pásztor Bizottság, a pannonhalmi bencés főapátság, a ferencesek, Schlachta Margit és az általa vezetett Szociális Testvérek Társasága, Salkaházi Sára, Apor Vilmos, Járosi Andor, Sztehlo Gábor, Márton Áron, Éliás József, Bereczky Albert, Dobos Károly és mások). (24) Jól illusztrálja a tudatos médiapolitikát és a rádió lehetőségeinek tudatos kiaknázását Kozma Miklós tevékenysége az MTI, majd a Rádió élén (Ormos, 2000). (25) A kultúra olyan, jól azonosítható „alrétegét” értem irredenta szubkultúrán, amely a társadalmi élet egészét átszőtte, és amelynek jelei, szimbólumai, tárgyai, narratívái a nyilvános és a nem nyilvános tereken egyaránt jelen voltak. (Hasonló módon alkalmazza a szubkultúra fogalmát például Enyedi Zsolt [1995], amikor „katolikus-keresztény szubkultúráról” beszél.) (26) Bővebben lásd: http://209.85.135.132/search? q/cache:1570TcERskgJ:taj-kert.blog.hu/2009/06/04/ irredenta_kertmuveszet_orszagzaszlok+irredenta+mozgalom&cd=32&hl=hu&ct=cink&gl=hu (27) Jól illusztrálja ezt Herczeg Ferenc negyvenéves írói jubileumának a megünneplése 1926-ban. Zeidler Miklós (2003, 71. o.) ismerteti azt a rendeletet, amelyet Klebelsberg kultuszminiszter adott ki ebből az alkalomból. A rendelet szerint az iskolai programnak legyen része „a Hiszek egy Istenben [azaz a Magyar Hiszekegy Sz. I.], a Himnusz és a Szózat, mert ezek alaphangulata megfelel annak a nemzetfenntartó 48