Iskolakultúra, 2016/2 (26. évfolyam, 7-12. szám)
2016 / 9. szám - SZEMLE - Karikó Sándor: Mire taníthat a halál?
Iskolakultúra 2016/9 Mire taníthat a halál? A halál nevelésfilozófiai megközelítéséről „Aki megtanítaná az embereket meghalni — élni tanítaná meg őket.” Michel de Montaigne Bár mindenkinek, van halottja, és mindenki tudja, hogy egyszer ő is eltávozik az élők sorából, mégsem beszélünk „direktbe” magáról a halálról. Többnyire hallgatunk, róla, mintha szégyellnénk. Ha csak lehet, nagy ívben elkerüljük, ezt a témát. Mindenesetre ódzkodunk és félünk, tőle. A pedagógia tudománya és a gyakorlati pedagógia - sajnos - egyaránt úgy tesz, mintha ez ügyben nem lenne semmi különösebb mondanivalója, konkrét feladata. Úgy vélem, fölöttébb kényelmes vagy inkább gyáva álláspont ez, a felelős gondolkodás és élni tudás nem fogadja, fogadhatja el a közömbös hozzáállást. És hasonlóképpen: a pedagógiának, is illik, szakítani a negligáló magatartással. A halálproblematika és a pedagógia kapcsolatának kérdését mindenképpen indokolt feltennünk, és találnunk, kell rá valamilyen választ. Tudjuk-tapasztaljuk, a haláltéma felmerülése, kezelése gyermekkorban még elhanyagolható mértékű, legalábbis nem számottevő feladat (legföljebb a gyermeki létezésnek csak időnként és járulékosan előtérbe lépő része lehet az). Az emberi élet egésze szempontjából viszont már egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mélyen és jelentőséggel közelítünk hozzá. Számomra nyilvánvaló, a pedagógia eddig vajmi keveset tett annak érdekében, hogy megtudjuk, megértsük, valójában mit jelent (mit kell, hogy jelentsen) a halál az emberi létezés számára. A pedagógia tudománya tesz ugyan néhány kísérletet a téma megközelítésére, mindez azonban nem tűnik elegendőnek, és ami még fontosabb kritika: nem tud kellő hatással bírni. Nem túlzás az állítás, hogy tudniillik a pedagógia mindmáig adós a személyiségformálás és a halálproblematika összefüggéseinek kidolgozásával. Nem beszélve arról, hogy a mindenki számára meggyőző és egyöntetűen elfogadott válaszok megragadásától manapság módfelett távol állunk. Olykor-olykor még a szükségképpen adódó kérdések megfogalmazásáig sem jutunk el. Kétségtelen, a halálról mint össze nem téveszthető jelenségről, mondhatni banális dologról, mindennapos tapasztalati tényről sokan és sokféle szaktudományos megközelítéssel foglalkoznak. Közismert például a pszichológia, a biológia, az orvostudomány, a tanatológia, a szociológia érdeklődése, a hospice-szolgálat jótékony hatása, továbbá az is közismert tény, hogy sokan kedvelik a különféle művészeti feldolgozásokat (pl. szépirodalmi, képző- és zeneművészeti alkotásokat), amelyek a haláltémával foglalkoznak. Nyilvánvaló, filozófusok is szép számban vizsgálódnak erről, noha a szélesebb közvélemény már nem oly arányban ismeri a filozófiai megállapításokat, mint mondjuk a pszichológia idevágó legfontosabb szaktudományos tanulságait. Ugyanakkor bántóan szerény, számomra pedig érthetetlen és elfogadhatatlan mértékű a témával kapcsolatos 116