Jászsági Évkönyv, 2014
Művészet - Keserű Luca: Színpadművészeti újítások a századfordulón
Művészet Roller olyan szcenográfiai újításokkal állt elő - noha ez a fennmaradó képek alapján talán nem világos annyira számunka -, melyek teljes mértékben távol álltak Wagner színpadképeinek historizáló felfogásától. Bár a közönség egy komoly része meghökkent a látvány egyszerűségétől, a világítás szimbolikus tartalmat közvetítő jellege és a fény-árnyék kontrasztok sejtelmes kettősségére épülő látomásossága miatt a kritikusok nagy része dicsérte az előadást. Mi szűrődött le Roller és Mahler színházi reformjaiból a szakmai közönség számára Budapesten? A modern színpadművészet, azaz az előadások sajátos látványvilágának igényéből születő autonóm művészi forma valamivel később, az 19010-es években kezdett kibontakozni Magyarországon, többek között a Roller nevéhez köthető újító előadások hatására. Ennek oka, hogy Budapesten a századforduló első éveiben még nem igazán létezett naprakész színházi kultúra. Modern irodalmi alkotásokat a darab karakterének megfelelő díszletezéssel Max Reinhardt berlini társulatainak rendszeres budapesti vendégjátékai során láthatott a közönség. Elsősorban ezeknek az előadásoknak a következményeként lehet tekinteni annak a fiatal kritikusi és rendezői nemzedéknek a kibontakozását, mely megkísérelte megvalósítani idővel az újszerű színpadi törekvéseket. Az 1907 körül aktívvá váló színházi generáció az új színpadművészetet gyakorlatban a modern szemléletű budapesti Thália Társaságnál, elméletben Adolphe Appiától, Edward Gordon Craigtől és Max Reinhardtól, illetve rajta keresztül a vele közvetlenül együttműködő Alfred Rollertől tanulta. Kiknek a közvetítésével bontakozhatott ki a reform Magyarországon? Bárdos Artúr (1882— 1974) 1909-ben Reinhardtnál dolgozott asszisztensként Berlinben. 1910-ben visszatért Budapestre, s megalapította a Színjáték című színházi hetilapot. Ez volt az új színművészet első fóruma, színvonalas cikkek, kritikák, izgalmas dramaturgiai elemzések, sőt kisebb drámák töltötték meg. Ez a rövid életű fórum foglalkozott a legrészletesebben a színpadművészet problémáival, melynek tulajdonképpen összefoglalását adja Az új színpad című könyve, ami 1911 -ben jelent meg a Nyugat kiadásában. Bárdos mellett a modern szemléletmód bevezetésére, és a színpadművészet megújítására törekedett az 1908-tól a Nemzeti Színház főrendezőjeként működő Hevesi Sándor (1973-1939) is, akit 1913-ban az Operaház akkori intendánsa, gróf Bánffy Miklós (1873-1950) hosszú távú együttműködésre invitált. Hevesi és Bánffy együttműködéséhez köthető a színpadművészet sajnos rövid, de művészi szempontból nézve első igazán jelentős korszaka Magyarországon. Közös munkájuk eredményeként az előadás vizuális dimenziója kiemelt szerephez jutott, a látvány - az illúziókeltés és az illusztráció szándékát elutasítva - sajátos képiségének köszönhetően a mű tartalmi és hangulati síkjainak értelmezőjévé, illetve kifejezőjévé tudott válni. A képzőművészet és annak motivációival hasonlóságot mutató színpadművészet között - a színpadképeket megörökítő minimális dokumentáció tanúságaira hivatkozva - akár közös „formajegyeket” is megállapíthatunk, azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a nagyon is jelentős különbséget, hogy míg a festészetet az érzékelhető valóság, addig a színházat a valóságot már átszűrt, metaforákkal terhelt, többnyire a realitástól eleve elrugaszkodott mű inspirálja (zenei mű esetében ez még inkább igaz). Ugyanakkor bizonyos, hogy e látványtervek mozgatórugója - a jelenségek külsőségeinek visszaadását elutasító, szimbólumok nyelvén megfogalmazott „feltárói” módszer azonosságot mutat a kortárs képzőművészet képalkotói technikáival. 4 Patrick Carnegy: Wagner and the art of the theatre. 2006. 160-161. 5 Képanyagért és az átfogó színpadtörténeti vázlatért Id. Belitska-Scholtz Hedvig: Hagyomány és újítás a magyar színpadművészetben. In: Az áttörés kora. Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között, 1873-1920. Kiállítási katalógus. Szerk. F. Dózsa Katalin. Budapest, BTM, 2004. 301-311.