Jel-Kép, 1981 (2. szám)
"Az emberek személyiség után kiáltanak" - Beszélgetés Pozsgay Imre művelődési miniszterrel
BESZÉLGETÉS POZSGAY IMRÉVEL függetlenül attól, hogy éppen van-e fontos mondanivalója, vagy hogy személyes adottságai alkalmassá teszik-e a közszereplésre. Örülhetünk neki, hogy olyan helyzet alakult ki, amelyben az emberek személyiség után kiáltanak, de sajnos a mi közvéleményünk sokszor csak jól adagolt funkciókkal találkozik: a közhivatalnok személyisége helyett a beosztása nyilatkozik meg. — Mi az akadálya annak, hogy például a művelődési miniszter „helyett" Pozsgay Imre nyilatkozzon? Nálunk sem szabadna a felelős politikai beosztásban levő személyiségeknek mindig, minden körülmények között csupán kiforrott és sokoldalú egyeztetésekkel hitelesített véleményekkel megjelenniük, mert mindaddig, amíg ez a gyakorlat, addig az imént hiányolt és rátermett személyiségek továbbra is „láthatatlanok" maradnak. Társadalmunknak joga van arra, hogy tudja, milyen úton születnek és milyen megfontolások nyomán alakulnak ki a különböző döntések. Sőt, még az sem lenne baj, ha időnként a viták is a szemünk előtt zajlanának le a leglényegesebb kérdésekről. Ez a részvételnek szerény, de mindenki számára fontos és hiányzó formáját teremthetné meg. — Miért nem tudjukpolitikai céljaink terjesztésére nagyobb hozzáértéssel használni a tömegkommunikációs eszközöket? Valamikor az egység önmagában is erőt és biztonságot adott. Ezért minden csak akkor tűnt erősnek és biztonságosnak, ha az egység nyilvánvaló volt. A kirívó, az eltérő, a szokatlan viszont egyenesen eretnekségnek vagy botránynak számított. Meggyőződésem, hogy nálunk kevesebb érdek szól amellett, hogy rejtőzködjünk, hogy ne nyíltan beszéljünk ügyeinkről, problémáinkról, mégis kialakult a gyakorlat, amelyben ez a rejtőzködés a kifizetődő, pedig sokan tudják, hogy ennek a következményei hová vezetnek! — Ön szerint miért tartózkodunk attól, hogy feltárjuk a politikai konfliktusok mozgatórugóit? Ennek okait hatalmunk megszilárdításának történelmi körülményeinél kell keresni, lényege bizonyos túlbiztosítás a politikai funkciót viselők számára, vagyis olyan védettség megteremtése, amelyben tudásukról, képességeikről, a feladatra való alkalmasságukról nem kell napról napra a közvélemény előtt vizsgázniuk. Volt egy olyan korszak, amikor ezt nem is bírtuk volna ki, de ez elmúlt, viszont megmaradt a túlbiztosítás. Olyannyira, hogy néhány kivételtől eltekintve, ma is ez a gyakorlat, pedig már semmi szükség nincs rá, hiszen nem a rendszer látná kárát az alkalmatlanság kiderülésének; legfeljebb megtudná a nép, hogy akad a közéletben olyan is, aki nem alkalmas feladata betöltésére, ugyanakkor jól érzékelhetné a nyilvánosság, hogy egyre többen vannak — sőt, ők vannak többen, akik alkalmasak, ezért társadalmilag mindenképpen politikai haszonnal járna, ha ez a gyakorlat érvényesülne. — Úgy érzi, hogy a nyilvánosság előtti szereplés valamiféle mérése a politikusok rátermettségének is? Szerintem hozzátartozik a rátermettséghez, hiszen ha a politikus hatni akar, akkor ez a hatás nem ered másból, minthogy képes-e átlátni a különböző érdekek szerint tevékenykedő emberek törekvéseit és ezekből képes a rábízott munkaterületen az