Jel-Kép, 1990 (1. szám)

FÓRUM - Horvát János: Televízió 90

68 TELEVÍZIÓ '90 68 mindenkinek, és a többnyire egymással is ütköző párt- és csoportérdekek dzsunge­lében nem mert és nem is akart igazságot tenni. (Mentségére szolgáljon, hogy a jö­vőre kacsingató állami vezetés is gondo­san távol tartotta magát a kínos döntések­től.) 1988 végére, a külső és belső vezetés gyengülését látva, egyre több televíziós lendült támadásba különféle egyéni vagy csoportérdekektől vezérelve, és az újsá­gokban egymás után jelentek meg a táma­dó hangú cikkek, nyilatkozatok. A tévé műsorpolitikáját, belső mozgásait szinte teljesen a konjunkturális, napi igények határozták meg. A homályosan elképzelt nemzeti jelleg reményében született a művészeti konglomerátum, majd alig pár hónapra rá, az éppen divatos versenypro­pagandára, valamint az „égi" adókra vá­laszul döntöttek a kétcsatornás televízió létrehozásáról, mely viszont a korábbival homlokegyenest ellentétes szervezetet igényelt A kétcsatornás televíziót legszívósab­ban a Film- és Televízió-művészek Szö­vetsége igényelte; így ez nekik is enged­mény volt Négy hónapos előkészítés után indult el 1989. január 2-án, és az el­ső hónapok magukon is viselték a roham­munka jeleit Viszont tény, hogy harminc év óta a legradikálisabb változást jelen­tette: először került a néző valódi válasz­tás elé, és kezdetben emiatt panasszal is élt A nagyszámú felsővezetői réteg kívül szorult az események irányításán, és az adott történelmi helyzetben a szükség erénnyé lett Az olcsó „beszélgetős" mű­sorok megteremtették annak lehetőségét hogy az egyre erőteljesebben jelentkező politikai csoportok, pártok estéről estére kifejthessék nézeteiket a képernyőn. Sortűz a fesztiválo n Az új és sok szempontból vitatható vállal­kozás alig egy hónapos volt mikor ko­moly támadás érte a televíziót Az 1989­es Magyar Játékfilmszemle vitájában ­melynek témája a hazai mozgóképkultú­ra, és ezen belül a filmgyártás, forgalma­zás, irányítás szokásos ostorozása lett volna - rendezők, szociológusok, volt té­vések és alakuló pártok politikusai igen tudatos és összehangolt csapást mértek a meglepetten hallgató tévésekre. Elvetet­tek mindent és mindenkit, aki és ami a képernyőn szerepelt Nemzeti televíziót követeltek. Az eseményen jelen volt a té­vé egykori és jelenkori felügyelője is, és mindketten elhatárolták magukat a tévé­sektől. A KB titkáron ez kevéssé segített Az államminiszter esetében pedig azt a csalóka legitimitást erősítette időlegesen, melyet a művészek egy csoportjának tá­mogatása egy politikusnak jelenthet (A nemzeti tévé követelése során senki sem értelmezte magát a fogalmat; ez nem is lett volna könnyű. Sokkalta inkább ar­ról volt szó, hogy 1989 februárjában még kevesen merték nagy nyilvánosság előtt kimondani, hogy MSZMP-mentes tévét akarnak; így született a kissé eufemiszti­kus megfogalmazás. Néhány hét múlva a követelés ennél jóval tovább ment és ha­mar kiderült, hogy nem a televízió mi­lyensége a kérdés, hanem az, hogy kinek a kezében van. A „tulajdonjogot" célba vevők nagyon ügyesen találtak rá'a rég­óta feszülő ellentétre; a filmesek egy ré­sze - nem is egészen jogtalanul - hosszú ideje sérelmezte, hogy kívül szorult az in­tézmény falain. A munkát - és pénzt - kö­vetelőket maguk előtt tudva lendültek tá­madásba a hatalmat követelők.) Foglaláso k A fesztiváli sortűz az intézményen belül is elindította a pártharcokat Nem műso­rok egymás melletti, hanem egymás elle­ni sorát vonultatták fel; pluralista tévé he­lyett sok apró tévé alakult Az alkotók né­melyike a képernyő kínálta publicitást egyéni célokra igyekezett kiaknázni. Megindult a régi számlák benyújtása. Ez­zel egy időben - ahogy ez már ilyenkor szokásos - a megelőző hónapok változá­saitól megrettent konzervatívok is táma­dásba lendültek, vizsgálatokat és a régi rend azonnali restaurálását követelték.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék