Jelenkor, 1939 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1939-10-01 / 1. szám
és az ő »hegyre helyezett városa« világosságunk és üdvösségünk. Az Egyházban Isten művét, az igazság, szellemi szabadság és szociális haladás sziklavárát, az emberi szolidaritás és az árva magyarság lelki megtartóját látjuk és hisszük, de Fénelonnal ismételjük, hogy emberi részében nincs minden hiba és fogyatékosság híján és viszont nem minden rossz és elvetendő, ami rajta kívül van. A Lélek ott fúj, ahol akar s mi minden idők egyik legnagyobb magyarja, Zrínyi a költő és hadvezér szavával fordulunk minden magyar vérünk felé: a kegyelmetek hite nem a mi hitünk, de a kegyelmetek gravamenje a mi gravamenünk is ... Halott barátaink üdvözült szellemében vélünk cselekedni ezeket követve. Széchenyi György gróféban, akiben ősének, a Leghűségesebb Magyarnak erkölcse nyilatkozott meg közöttünk, akinek alakja minden múló nappal nő és igazolódik előttünk s aki, miközben az igazabb magyarságért küzdött, nem hódolt be soha, egy pillanatra sem, annak az életformának, mely minden magyar és szociális erőfeszítést önmagában kudarcra kárhoztat. Hogy vele életutunk találkozhatott, hogy barátunkká lett hitben, hűségben és szeretetben, azt a Gondviselés egyik legnagyobb kegyelmének tartjuk. Invokáljuk sírjából Krisztus szegényeinek és szabadságának bátor katonáját, Griger Miklóst és a tudomány megvesztegethetetlen igazságának, mások, egyének és népek, kölcsönös megbecsülésének hirdetőjét, Bajza Józsefet. Ők tanítanak a sír nagy, ronthatatlan tisztaságú tanításával, hogy valamit többre kell becsülnünk életünknél, még nyugalmunk árán is, és ez becsületünk. S ugyanezt tanuljuk azoktól az egész férfiaktól, akiknek baráti tekintete munkánkon nyugszik: a legnagyobb élő magyar történetírótól, a magister Hungariae-től, Szekfű Gyulától, a legkiválóbb magyar dogmatikustól, a római Angelicum és a fribourgi Albertinum katedrájáról nehéz napokban, népe sorsát megosztva, hazasiető Horváth Sándortól és a jog és emberség igaz tanárától, Molnár Kálmántól, a szerkesztőbizottságunk tagjaitól. Velük és segítségükkel, hisszük, igazunk szállást nyer majd azok lelkében is, akik ma még közönyösek vagy éppen ellenségesek irányunkban, akik először talán kőért lehajolnak, hogy megdobjanak, majd lelkiismeretük intésére, lehajlásuk az igazság előtt való meghajlássá változand. 2. JELENKOR «Non praevalebunm ZORD IDŐK Nem régen nyújtotta át megbízólevelét Belgium új vatikáni nagykövete XII. Pius pápának. A követ üdvözlő beszédére mondott válaszában a pápa többek között a következőket jelentette ki: «.Igyekezni fogunk a háború szenvedéseit megkönnyíteni, amennyiben azon leszünk, hogy a hadviselő felek szigorúan kövessék a nemzetközi jogszabályokat, amelyek emberiességet követelnek, hogy a polgári lakosság lehetőleg megkímélve maradjon, hogy egyikük se alkalmazzon mérges gázokat és a hadifoglyok a vallás vigaszában részesüljenek». Krisztus földi helytartója híven követte előde politikai végrendeletét, melyet az halálos ágyán a távozó lélekkel kilehelt utolsó szavaival fejezett ki: béke, béke! — XII. Pius mindent megtett a veszélyeztetett békéért; még fülünkben csengenek legutolsó rádió-szózatának megrázó szavai, melyekkel a világ sorsának intézőit a háború borzalmaira figyelmeztette, s a béke érdekében lelkiismeretükhöz, felelősségérzetükhöz apellált. De a lelkeket már megülte a háború démona, a pápai intés süket fülekre talált, szava elhangzott, mint a pusztában kiáltó szó, Roma locuta, de az ügyek elintézését mégis a fegyverek erejére bízták. A pápa legutóbbi megnyilatkozása amily magasztos, épannyira elszomorító is. Elszomorító, hogy a szeretet vallásának főpapja, aki családi nevében is a béke stigmáját hordozza, ma már csak azért a szomorú paradoxonért küzdhet, hogy a háború emberséges legyen. * A háborús veszélyre való tekintettel a párisi hatóságok kiürítették a charentoni elmegyógyintézetet és a betegeket vidékre szállíttatták. A kiürítés —mint az erről szóló híradás közli — a betegek lelkiállapotában különös változásokat idézett elő. Egyesek a megrázó élmények hatása alatt — mintha mély álomból ébrednének — visszanyerték értelmüket. Voltak, akik apatikusan fogadták a változást, mások pedig, mintha megértenék a nagy tragédiát, mélységes, hallgatag melankóliába merültek, amelyből sokára fognak kibontakozni. A legtragikusabb sorsúak közülük talán azok, akik a háború megrázkódtatására visszanyerték értelmüket. * Egy kis iskolásleány irkájából: «A katonák hősök, a katonák áznak, a katonák fáznak, a katonák menetelnek, a katonák énekelnek...» Miért írtad ezt a füzetedbe? — kérdezték a kisleánytól. Mert igaz — felelte az tágra nyílt szemmel. Kétszer sem kell elolvasni, hogy az embert megkapja ez a furcsa ritmusú «gyerekszáj». Milyen igaz! A katonák hősök, még azok is, akik nem kapnak érmet, még a legnévtelenebb legeslegutolsó is. A katonák áznak, a katonák fáznak: ez is a hősiesség egy fajtája. Világháborús katonák mondogatták, hogy nem a roham volt a legrosszabb s nem is a pergőtűz, hanem a hosszú csöndes eső és az ordas, havas hideg. A katonák menetelnek, menetelnek szürkén vagy kéken vagy barnán, menetelnek a tájak és az idő országútjain. A katonák menetelnek és csizmájukba, bakancsukba a történelem dugja a lábát.És végül: a katonák éne kerítjek. * Különös vándorcsapat indul útnak Génfből Spanyolország felé : Murillo, Greco, Ribera, Velazquez, Goya és a spanyol festészet többi nagyjai ismét vándorbotot fognak, s menekülnek Európa új viharzónájából. Visszamenekülnek a megnyugodott Spanyolhonba, ahhonnét csak nemrégen kellett elbújdosniuk. Genfben már ládákba szegezik a madridi Prado világhírű műkincseit, mert most meg itt nincsenek biztonságban. Szomorú fekete vonatok suhannak az Alpoktól a Pirenneusok felé, az európai kultúra zászlóvivői mint az üldözött gonosztevők lopják az életüket, amely egy elavult klasszikus mondás szerint: örök. A művészet nagyszerű alkotásait, melyek az ember gyönyörködtetését és megnemesítését lennének hivatva szolgálni, most az óvóhelyek szürke páncélpincéibe zárják, s várjon meddig kell várniok különös érckoporsójukban a humanitás feltámadására? Bujdosók és rabok szomorú, keserves sorsára jutott a művészet, s a háború apokaliptikus iszonyatában, midőn a «vita» egyre rövidebb lesz, oly kilátástalannak, oly kétségesnek és reménytelennek látszik az «Ars» élete. * A Törzsökös Magyarok Mozgalma szép tervét valósította most először meg: egy arra alkalmas, tehetséges, derék parasztfiút fölnevelnek és kitaníttatnak. A cél: a középosztály fölfrissítése érdemes népi erőkkel. Jóllehet ezt a célt más, átfogóbb eszközökkel kellene elérni, ám amíg ezekre sor kerülhet, a Törzsökösök kísérlete is tiszteletreméltó, sőt fontos. Kívánatos volna, ha minél «Ne bántsd a magyart»