Jelenkor, 1939 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1939-10-01 / 1. szám

és az ő »hegyre helyezett városa« világosságunk és üdvös­ségünk. Az Egyházban Isten művét, az igazság, szellemi szabadság és szociális haladás sziklavárát, az emberi szoli­daritás és az árva magyarság lelki megtartóját látjuk és hisszük, de Fénelonnal ismételjük, hogy emberi részében nincs minden hiba és fogyatékosság híján és viszont nem minden rossz és elvetendő, ami rajta kívül van. A Lélek ott fúj, ahol akar s mi minden idők egyik legnagyobb magyarja, Zrínyi a költő és hadvezér szavával fordulunk minden magyar vérünk felé: a kegyelmetek hite nem a mi hitünk, de a kegyelmetek gravamenje a mi gravame­­nü­nk is ... Halott barátaink üdvözült szellemében vélünk csele­kedni ezeket követve. Széchenyi György gróféban, akiben ősének, a Leghűségesebb Magyarnak erkölcse nyilatkozott meg közöttünk, akinek alakja minden múló nappal nő és igazolódik előttünk s aki, miközben az igazabb magyar­ságért küzdött, nem hódolt be soha, egy pillanatra sem, annak az életformának, mely minden magyar és szociális erőfeszítést önmagában kudarcra kárhoztat. Hogy vele élet­utunk találkozhatott, hogy barátunkká lett hitben, hűség­ben és szeretetben, azt a Gondviselés egyik legnagyobb kegyelmének tartjuk. Invokáljuk sírjából Krisztus szegé­nyeinek és szabadságának bátor katonáját, Griger Miklóst és a tudomány megvesztegethetetlen igazságának, mások, egyének és népek, kölcsönös megbecsülésének hirdetőjét, Bajza Józsefet. Ők tanítanak a sír nagy, ronthatatlan tiszta­ságú tanításával, hogy valamit többre kell becsülnünk éle­tünknél, még nyugalmunk árán is, és ez becsületünk. S ugyanezt tanuljuk azoktól az egész férfiaktól, akik­nek baráti tekintete munkánkon nyugszik: a legnagyobb élő magyar történetírótól, a magister Hungariae-től, Szekfű Gyulától, a legkiválóbb magyar dogmatikustól, a római Angelicum és a fribourgi Albertinum katedrájáról nehéz napokban, népe sorsát megosztva, hazasiető Horváth Sán­dortól és a jog és emberség igaz tanárától, Molnár Kálmán­tól, a szerkesztőbizottságunk tagjaitól. Velük és segítségük­kel, hisszük, igazunk szállást nyer majd azok lelkében is, akik ma még közönyösek vagy éppen ellenségesek irá­nyunkban, akik először talán kőért lehajolnak, hogy meg­dobjanak, majd lelkiismeretük intésére, lehajlásuk az igaz­ság előtt való meghajlássá változand. 2.­ JELENKOR «Non praevalebunm­ ZORD IDŐK Nem régen nyújtotta át megbízólevelét Belgium új vati­káni nagykövete XII. Pius pápának. A követ üdvözlő­ beszé­dére mondott válaszában a pápa többek között a következőket jelentette ki: «.Igyekezni fogunk a háború szenvedéseit meg­könnyíteni, amennyiben azon leszünk, hogy a hadviselő felek szigorúan kövessék a nemzetközi jogszabályokat, amelyek emberies­séget követelnek, hogy a polgári lakosság lehetőleg megkímélve maradjon, hogy egyikük se alkalmazzon mérges gázokat és a hadi­foglyok a vallás vigaszában részesüljenek». Krisztus földi helytartója híven követte előde politikai végrendeletét, melyet az halálos ágyán a távozó lélekkel ki­lehelt utolsó szavaival fejezett ki: béke, béke! — XII. Pius mindent megtett a veszélyeztetett békéért; még fülünkben csengenek legutolsó rádió-szózatának megrázó szavai, melyek­kel a világ sorsának intézőit a háború borzalmaira figyelmez­tette, s a béke érdekében lelkiismeretükhöz, felelősségérzetük­höz apellált. De a lelkeket már megülte a háború démona, a pápai intés süket fülekre talált, szava elhangzott, mint a pusztában kiáltó szó, Roma locuta, de az ügyek elintézését mégis a fegyverek erejére bízták. A pápa legutóbbi megnyilatkozása amily magasztos, ép­annyira elszomorító is. Elszomorító, hogy a szeretet vallásának főpapja, aki családi nevében is a béke stigmáját hordozza, ma már csak azért a szomorú paradoxonért küzdhet, hogy a háború emberséges legyen. * A háborús veszélyre való tekintettel a párisi hatóságok kiürítették a charentoni elmegyógyintézetet és a betegeket vidékre szállíttatták. A kiürítés —­­mint az erről szóló híradás közli — a betegek lelkiállapotában különös változásokat idé­zett elő. Egyesek a megrázó élmények hatása alatt — mintha mély álomból ébrednének — visszanyerték értelmüket. Voltak, akik apatikusan fogadták a változást, mások pedig, mintha megértenék a nagy tragédiát, mélységes, hallgatag melankó­liába merültek, amelyből sokára fognak kibontakozni.­­ A leg­tragikusabb sorsúak közülük talán azok, akik a háború meg­rázkódtatására visszanyerték értelmüket. * Egy kis iskolásleány irkájából: «A katonák hősök, a katonák áznak, a katonák fáznak, a kato­nák menetelnek, a katonák énekelnek...» Miért írtad ezt a füzetedbe? — kérdezték a kisleánytól. Mert igaz — felelte az tágra nyílt szemmel. Kétszer sem kell elolvasni, hogy az embert megkapja ez a furcsa ritmusú «gyerekszáj». Milyen igaz! A katonák hős­ök, még azok is, akik nem kapnak érmet, még a leg­névtelenebb legeslegutolsó is. A katonák áznak, a katonák fáznak: ez is a hősiesség egy faj­tája. Világháborús katonák mondogatták, hogy nem a roham volt a legrosszabb s nem is a pergőtűz, hanem a hosszú csöndes eső és az ordas, havas hideg. A katonák menetelnek, menetelnek szürkén vagy kéken vagy barnán, menetelnek a tájak és az idő országútjain. A katonák menetelnek és csizmájukba, bakancsukba a történelem dugja a lábát.­És végül: a katonák é­n­e k­e­­­rítje­k. * Különös vándorcsapat indul útnak Génfből Spanyol­­ország felé : Murillo, Greco, Ribera, Velazquez, Goya és a spa­nyol festészet többi nagyjai ismét vándorbotot fognak, s me­nekülnek Európa új viharzónájából. Visszamenekülnek a meg­nyugodott Spanyolhonba, ahhonnét csak nemrégen kellett elbúj­dosniuk. Genf­ben már ládákba szegezik a madridi Prado világhírű műkincseit, mert most meg itt nincsenek biztonság­ban. Szomorú fekete vonatok suhannak az Alpoktól a Piren­­neusok felé, az európai kultúra zászlóvivői mint az üldö­zött gonosztevők lopják az életüket, amely egy elavult klasszikus mondás szerint: örök. A művészet nagyszerű alkotásait, melyek az ember gyönyörködtetését és meg­­nemesítését lennének hivatva szolgálni, most az óvóhelyek szürke páncél­pincéibe zárják, s várjon meddig kell várniok különös érckoporsójukban a humanitás feltámadására? Buj­dosók és rabok szomorú, keserves sorsára jutott a művészet, s a háború apokaliptikus iszonyatában, midőn a «vita» egyre rövidebb lesz, oly kilátástalannak, oly kétségesnek és remény­telennek látszik az «Ars» élete. * A Törzsökös Magyarok Mozgalma szép tervét valósította most először meg: egy arra alkalmas, tehetséges, derék paraszt­fiút fölnevelnek és kitaníttatnak. A cél: a középosztály fölfrissí­tése érdemes népi erőkkel. Jóllehet ezt a célt más, átfogóbb eszkö­zökkel kellene elérni, ám amíg ezekre sor kerülhet, a Törzsökösök kísérlete is tiszteletreméltó, sőt fontos. Kívánatos volna, ha minél «Ne bántsd a magyart­­»

Next