Jelenkor, 1939 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1939-10-01 / 1. szám

JELENKOR A KÍSÉRTÉSBEN Írta: SZEKFŰ GYULA Az Értelem, mely Hittől támogatva még Teremtőj­é­­nek megismeréséhez is fel tud emelkedni, hit nélkül csak olyan, mint egy epedő királynő, akit útjában vak rabszol­gák támogatnak, s aki így bármely pillanatban belesüpped­het az útját szegélyező mocsárba. Maritainnek ez a képe motoszkál fejemben, egy régi munkájából, amikor katoli­cizmusunk mai, evilági helyzetét nézem. Nem kétséges, sok­szor megállapított örvendetes tény, hogy boldogult püspö­künk, Prohászka Ottokár és követői, elsősorban hazai szer­zeteseink áldásos munkájából ma már sokkal több ember lelkében él a hit és vezeti őket a megigazulás útján, semmint akár ötven évvel is ezelőtt. A Hit megvan, s mivel itt első­sorban középosztálybeliekről szólunk az értelmiség számára, fel kell tennünk, hogy az Értelem is megvan, amint ezt a nagy ajándékát az Úristen szétosztotta közöttünk. Mégis az utóbbi évek cselekedetei, az uralomra jutott, s legalább is sok oldalról tetszéssel találkozó irányok, viszont másfedől ellenállás és ellenkezés hangjainak ritkasága és gyöngesége: mindez azt mutatja, hogy Hit és Értelem között nincs meg az a kapcsolat, melynek megléte és szilárdsága egyedül tudná az Értelem útját józanul szabályozni. Hogy az útunkon jobb- és balfelől ásítozó posványba még nem léptünk be, azt egye­dül jó szerencsénknek köszönhetjük. Itt nem tisztán tömeglélektani jelenséggel van dolgunk. Igaz, így is magyarázhatnék azt, hogy míg az egyesek tisz­tában vannak hitük tanításával, s azt nemcsak külsőleg, hanem igen sokszor a szentségek állandó vételével és bizo­nyításával is gyakorolják, addig az élet terein, melyeket a Hit világától függetlennek vélnek, olyan nézeteknek hódol­nak, melyek ha megvalósulnának, idővel sem őnekik, sem pedig gyermekeiknek nem igen nyílnék lehetőségük ugyan­azon szentségekhez járulniuk. Az ember azt hihetné, hogy amikor a világi életben ilyen, hitbeli törekvéseikkel ellen­tétes nézeteket vallanak, csak a tömeglelket fejezik ki és katolikus egyéniségük ellenére is valami oly tömegdivat­nak, szuggesztiónak engedelmeskednek, aminő egy ember­öltővel előbb szinte korlátlanul uralkodott a magyar kato­likusok széles rétegein, a liberális ideológia Istent felejtő korszakában. Hit és Értelem disharmoniája bizonyára ilykép is ma­gyarázható, és hogy létrejöhetett, abban sok része lehet a világháború óta lefolyt kornak is, melyről tudjuk, hogy nem egyedül vallási dolgokban volt a formalizmus kedvelője. Az egyéni katolikus élet és a társadalmi «kereszténység» közt nálunk már a barokk­ időben is lehetett szakadék ; még mélyebbé vált ez a kiegyezés óta, amikor a közéleti bátor­ság végzetes hiánya egyenesen elősegítette a «keresztény» formák lélektelen uralmát. Két legutóbbi évtizedünk alatt pedig a társadalmi és közéleti tekintélyek hierarchiájában ismét előkelő helyet foglalt el az Egyház, nemcsak hivatott, fölkent vezérei útján, hanem azzal a sok társadalmi elágazá­sával is, melyek ebben a magányos, nem barátkozó magyar világban egyszerre gombamódra nőttek ki és ha nem is hajtottak túlságos sok hasznot a közösségnek, de alkalmat adtak sok világi pálya nekilendülésének. Az egyháziakhoz sokan közeledtek és sokan kaptak tőlük vezéri botot, akik pedig hasonlók voltak akár az eredékeny királynőhöz, akár vak rabszolgáihoz. De ezért legkevésbbé sem vádolhatók rövidlátással az egyházi férfiak, hiszen nekik kell is, hogy mindenkit, aki pozitív keresztény életet él, szeretettel fogad­janak, viszont nagyon nehéz számukra, hogy a sok «jó kato­likus» között éppen a világi dolgokban járatosokat, a mélyebb élet- és világtapasztalattal bírókat válasszák ki és bízzák meg a vezetés különböző funkcióival. Így történhetett, hogy a vezető és hangadó laikusok között, bár bizonyára mind­­nyájan jó katolikusok, olyan sok a formalizmus embere, aki a keresztény szólamokat nyugodt lélekkel össze tudja egyeztetni a keresztény élet olyanforma elhatárolásával, hogy itt a keresztény élet, a Hit köre, —­ ott pedig, a nagyob­bik területen, a világi élet köre, melyben értelem, érzelem, világi haszon szabadon irányíthatj­a ki az embereket. Az élet szélesebb területein így hatalmasodott el a formális keresz­ténység címkéje alatt a Hittől többé-kevésbbé felszabadított egyéni emberi törekvés, mely természetesen csakhamar tuda­tára ébredt a formális kereszténység hasznosságának, amíg az értékeknek közéleti skáláján a vallás megtartja helyét az elsők között, így kaptunk keresztény fővárost, keresztény egyesületeket, keresztény szabót és óvást, sőt őskeresztény textileseket is, lassan kint mindenhez hozzászoktunk, még ahhoz is, hogy a keresztény szó közéletünkben a legtöbbet emlegetett lett. Végül már a szó eredete és jelentősége is egészen elkopott, s azok, akik talán legtöbbször aggatják magukra pompázatos jelzőként, a legkevésbbé gondolnak arra, hogy jelentése : krisztusi. Keresztény nagybirtok, ke­resztény textiles, talán nem is nagyon kívánnák az eredeti név alkalmazását. És ki is­merné és kinek is volna joga ezzel a szóval jelölni meg az ő evilági egyéni­ségét? A kereszténység e formalisztikus kihasználásának indí­téka kétségkívül az egyéni érdek volt. Hasznosnak látszott és találtatott a kereszténységhez kötődni még akkor is, mikor a keresztény szóról már minden lényeges tartalom lehullott, s nem igen fejezett ki egyebet, mint a zsidó ellen­tétét. Az egyéni érdek pedig individualista motívum, amiből világossá válik, hogy tömeglélektani és közösségi okok után vizsgálódva nem jó helyen kereskedtünk. A keresztény szó gyakori használata azonnal csökken, amikor egyéni haszon­nal nem jár többé. Aminthogy ezt ma már észreveheti bárki, aki csak nyitott szemmel mer járni ebben a szemérmes lep­lezést kedvelő világban. Ameddig a szájkereszténység köny­­nyen előrelendíthette az egyéni sorsokat, addig keresztény és magyar egyjelentésű, szinonima volt. Nem volt oly finom penge, mely e kettő közé férkőzhetett volna. De jöttek más idők, s ezeknek első szelére felmerült a szubtilis kérdés, érzékeny lelkeknek nem is oly ártatlan társasjátéka : mi vagyok előbb? magyar vagy keresztény? A keresztény «világ­nézet» uralma alatt ezt a kérdést eleinte csak a tőzsgyökeres turánisták merték felvetni és megválaszolni, — utóbb azon­ban, más «világnézetek» hatására, mind gyakoribb a kérdés és mind bátrabb a válasz. A formalizmus terjedésére jellemző a gyakori megokolás : előbb születtünk (magyarnak) és csak utóbb kereszteltek meg bennünket. Az anima naturaliter Christiana fogalma teljességgel ismeretlenné vált ebben a «kereszténységben». Beszélhetnénk talán pozitívebb és kategórikusabb mó­don is, de legyen elég ennyi a diagnózisból. A gyógyszerről mint egyszerű laikus még kevesebbet tudok mondani. Annyit bizonyosnak látok, hogy mivel a baj a keresztény szó túl­ságos gyakori, formalisztikus használatában nyilatkozik meg, tehát minél kevesebbet emlegessük. Legelső­sorban pedig attól tartózkodjunk, hogy amikor valami világi előnyre törek­szünk, ne jelöljük meg önmagunkat kereszténynek. Aki a vevő­közönséget el akarja hódítani zsidó konkurrenseitől, ezt más­ként is megteheti, mint hogy éppen az Üdvözítő nevéhez köti magát ez üzleti aktusában. Az igaz, hogy mai közszellemünk idején őt sem lehet nagyon hibáztatnunk, hiszen mikor ke­resztényt írt, úgysem volt fejében valami vallási képzet, egy­szerűen a zsidó ellentétét, az árjának magyar megfelelőjét értette keresztény alatt. De éppen az a baj, hogy a keresztény szó értelme ennyire süllyedt és arról van szó, hogy megint fölemeltessék. Amíg a szó értelme vissza nem nemesedik ma­gasztos eredetijéhez, addig életünk sem fog újból felemelkedni, s itt mindnyájunknak tennivalója van a saját kis körében. E sorok írója például annak idején, szinte két évtizede, bol­dogult Ernszt Sándorral együtt próbálta ismertetni és pro­pagálni a «keresztény demokrácia» fogalmát, s bevallja, ered­ménytelenül, de ígéri, hogy bár ma is a demokráciát tartja magyar talajban a legszükségesebb növénynek, tapasztalatai után óvakodni fogja közéletünkben tartalmát vesztő jelző emlegetésétől. A lényeges : a gyógyszer csak egyéni lehet. Az évek során át nagyszerű technikával alkalmazott propagandák a zöme­­ g

Next