Jelenkor, 1939 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1939-10-01 / 1. szám
JELENKOR A KÍSÉRTÉSBEN Írta: SZEKFŰ GYULA Az Értelem, mely Hittől támogatva még Teremtőjének megismeréséhez is fel tud emelkedni, hit nélkül csak olyan, mint egy epedő királynő, akit útjában vak rabszolgák támogatnak, s aki így bármely pillanatban belesüppedhet az útját szegélyező mocsárba. Maritainnek ez a képe motoszkál fejemben, egy régi munkájából, amikor katolicizmusunk mai, evilági helyzetét nézem. Nem kétséges, sokszor megállapított örvendetes tény, hogy boldogult püspökünk, Prohászka Ottokár és követői, elsősorban hazai szerzeteseink áldásos munkájából ma már sokkal több ember lelkében él a hit és vezeti őket a megigazulás útján, semmint akár ötven évvel is ezelőtt. A Hit megvan, s mivel itt elsősorban középosztálybeliekről szólunk az értelmiség számára, fel kell tennünk, hogy az Értelem is megvan, amint ezt a nagy ajándékát az Úristen szétosztotta közöttünk. Mégis az utóbbi évek cselekedetei, az uralomra jutott, s legalább is sok oldalról tetszéssel találkozó irányok, viszont másfedől ellenállás és ellenkezés hangjainak ritkasága és gyöngesége: mindez azt mutatja, hogy Hit és Értelem között nincs meg az a kapcsolat, melynek megléte és szilárdsága egyedül tudná az Értelem útját józanul szabályozni. Hogy az útunkon jobb- és balfelől ásítozó posványba még nem léptünk be, azt egyedül jó szerencsénknek köszönhetjük. Itt nem tisztán tömeglélektani jelenséggel van dolgunk. Igaz, így is magyarázhatnék azt, hogy míg az egyesek tisztában vannak hitük tanításával, s azt nemcsak külsőleg, hanem igen sokszor a szentségek állandó vételével és bizonyításával is gyakorolják, addig az élet terein, melyeket a Hit világától függetlennek vélnek, olyan nézeteknek hódolnak, melyek ha megvalósulnának, idővel sem őnekik, sem pedig gyermekeiknek nem igen nyílnék lehetőségük ugyanazon szentségekhez járulniuk. Az ember azt hihetné, hogy amikor a világi életben ilyen, hitbeli törekvéseikkel ellentétes nézeteket vallanak, csak a tömeglelket fejezik ki és katolikus egyéniségük ellenére is valami oly tömegdivatnak, szuggesztiónak engedelmeskednek, aminő egy emberöltővel előbb szinte korlátlanul uralkodott a magyar katolikusok széles rétegein, a liberális ideológia Istent felejtő korszakában. Hit és Értelem disharmoniája bizonyára ilykép is magyarázható, és hogy létrejöhetett, abban sok része lehet a világháború óta lefolyt kornak is, melyről tudjuk, hogy nem egyedül vallási dolgokban volt a formalizmus kedvelője. Az egyéni katolikus élet és a társadalmi «kereszténység» közt nálunk már a barokk időben is lehetett szakadék ; még mélyebbé vált ez a kiegyezés óta, amikor a közéleti bátorság végzetes hiánya egyenesen elősegítette a «keresztény» formák lélektelen uralmát. Két legutóbbi évtizedünk alatt pedig a társadalmi és közéleti tekintélyek hierarchiájában ismét előkelő helyet foglalt el az Egyház, nemcsak hivatott, fölkent vezérei útján, hanem azzal a sok társadalmi elágazásával is, melyek ebben a magányos, nem barátkozó magyar világban egyszerre gombamódra nőttek ki és ha nem is hajtottak túlságos sok hasznot a közösségnek, de alkalmat adtak sok világi pálya nekilendülésének. Az egyháziakhoz sokan közeledtek és sokan kaptak tőlük vezéri botot, akik pedig hasonlók voltak akár az eredékeny királynőhöz, akár vak rabszolgáihoz. De ezért legkevésbbé sem vádolhatók rövidlátással az egyházi férfiak, hiszen nekik kell is, hogy mindenkit, aki pozitív keresztény életet él, szeretettel fogadjanak, viszont nagyon nehéz számukra, hogy a sok «jó katolikus» között éppen a világi dolgokban járatosokat, a mélyebb élet- és világtapasztalattal bírókat válasszák ki és bízzák meg a vezetés különböző funkcióival. Így történhetett, hogy a vezető és hangadó laikusok között, bár bizonyára mindnyájan jó katolikusok, olyan sok a formalizmus embere, aki a keresztény szólamokat nyugodt lélekkel össze tudja egyeztetni a keresztény élet olyanforma elhatárolásával, hogy itt a keresztény élet, a Hit köre, — ott pedig, a nagyobbik területen, a világi élet köre, melyben értelem, érzelem, világi haszon szabadon irányíthatja ki az embereket. Az élet szélesebb területein így hatalmasodott el a formális kereszténység címkéje alatt a Hittől többé-kevésbbé felszabadított egyéni emberi törekvés, mely természetesen csakhamar tudatára ébredt a formális kereszténység hasznosságának, amíg az értékeknek közéleti skáláján a vallás megtartja helyét az elsők között, így kaptunk keresztény fővárost, keresztény egyesületeket, keresztény szabót és óvást, sőt őskeresztény textileseket is, lassan kint mindenhez hozzászoktunk, még ahhoz is, hogy a keresztény szó közéletünkben a legtöbbet emlegetett lett. Végül már a szó eredete és jelentősége is egészen elkopott, s azok, akik talán legtöbbször aggatják magukra pompázatos jelzőként, a legkevésbbé gondolnak arra, hogy jelentése : krisztusi. Keresztény nagybirtok, keresztény textiles, talán nem is nagyon kívánnák az eredeti név alkalmazását. És ki ismerné és kinek is volna joga ezzel a szóval jelölni meg az ő evilági egyéniségét? A kereszténység e formalisztikus kihasználásának indítéka kétségkívül az egyéni érdek volt. Hasznosnak látszott és találtatott a kereszténységhez kötődni még akkor is, mikor a keresztény szóról már minden lényeges tartalom lehullott, s nem igen fejezett ki egyebet, mint a zsidó ellentétét. Az egyéni érdek pedig individualista motívum, amiből világossá válik, hogy tömeglélektani és közösségi okok után vizsgálódva nem jó helyen kereskedtünk. A keresztény szó gyakori használata azonnal csökken, amikor egyéni haszonnal nem jár többé. Aminthogy ezt ma már észreveheti bárki, aki csak nyitott szemmel mer járni ebben a szemérmes leplezést kedvelő világban. Ameddig a szájkereszténység könynyen előrelendíthette az egyéni sorsokat, addig keresztény és magyar egyjelentésű, szinonima volt. Nem volt oly finom penge, mely e kettő közé férkőzhetett volna. De jöttek más idők, s ezeknek első szelére felmerült a szubtilis kérdés, érzékeny lelkeknek nem is oly ártatlan társasjátéka : mi vagyok előbb? magyar vagy keresztény? A keresztény «világnézet» uralma alatt ezt a kérdést eleinte csak a tőzsgyökeres turánisták merték felvetni és megválaszolni, — utóbb azonban, más «világnézetek» hatására, mind gyakoribb a kérdés és mind bátrabb a válasz. A formalizmus terjedésére jellemző a gyakori megokolás : előbb születtünk (magyarnak) és csak utóbb kereszteltek meg bennünket. Az anima naturaliter Christiana fogalma teljességgel ismeretlenné vált ebben a «kereszténységben». Beszélhetnénk talán pozitívebb és kategórikusabb módon is, de legyen elég ennyi a diagnózisból. A gyógyszerről mint egyszerű laikus még kevesebbet tudok mondani. Annyit bizonyosnak látok, hogy mivel a baj a keresztény szó túlságos gyakori, formalisztikus használatában nyilatkozik meg, tehát minél kevesebbet emlegessük. Legelsősorban pedig attól tartózkodjunk, hogy amikor valami világi előnyre törekszünk, ne jelöljük meg önmagunkat kereszténynek. Aki a vevőközönséget el akarja hódítani zsidó konkurrenseitől, ezt másként is megteheti, mint hogy éppen az Üdvözítő nevéhez köti magát ez üzleti aktusában. Az igaz, hogy mai közszellemünk idején őt sem lehet nagyon hibáztatnunk, hiszen mikor keresztényt írt, úgysem volt fejében valami vallási képzet, egyszerűen a zsidó ellentétét, az árjának magyar megfelelőjét értette keresztény alatt. De éppen az a baj, hogy a keresztény szó értelme ennyire süllyedt és arról van szó, hogy megint fölemeltessék. Amíg a szó értelme vissza nem nemesedik magasztos eredetijéhez, addig életünk sem fog újból felemelkedni, s itt mindnyájunknak tennivalója van a saját kis körében. E sorok írója például annak idején, szinte két évtizede, boldogult Ernszt Sándorral együtt próbálta ismertetni és propagálni a «keresztény demokrácia» fogalmát, s bevallja, eredménytelenül, de ígéri, hogy bár ma is a demokráciát tartja magyar talajban a legszükségesebb növénynek, tapasztalatai után óvakodni fogja közéletünkben tartalmát vesztő jelző emlegetésétől. A lényeges : a gyógyszer csak egyéni lehet. Az évek során át nagyszerű technikával alkalmazott propagandák a zöme g