Jelenkor, 1940 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1940-01-01 / 1. szám
2 * méhen és kielégíthetetlen hiúságuk irigy dührohamaiban élő lelkek számára milyen tanítás lehetnének ezek a kövek. A múltnak ez a megbékéltető csendje, amely meghűsít minden lázat, felejtet annyi nyugtalanságot és a zaklatott kedélynek hűségéért békét ad cserébe... * Ez a csend nemcsak lehúz, altat, befed, hanem sok mindennel megértetve, megbékéltetve erősítő szárnyat is adhat. Az egész magyar történelem, sőt még régebbi idők mélységes melankóliája vesz körül e mohos váromladékon. Innen nézhetett valamikor, közel kétezer évvel ezelőtt az éjbe a római legionárus, itt épült város és ország régi királyaink, az Árpádok idején, ide tűzött félholdas lobogót a kereszt elhanyatlásával a plundiás török, hogy azután a történelem intésére ő is eltakarodjék a századok homályába. Ezek a kövek mondhatatlan mély történelmi tanítást sugároznak és időnként újra és újra némaságukban kiáltanak. A föld alól, a felejtett mélyből, évszázadokat átvészelt, latinos eleganciájú és szépségű ívek és oszlopok törtek elő hitet, reményt és okulást kínálva. Amit később a nagy olasz rinascimento virágbaborulása emelt, rajzolt halhatatlan képekben templomai falára, azt a magyar Árpádkor itt már előbb színekbe remekelte. Szinte összeszorítja a szemlélő szívét, mi mindent temetett el, fedezett be itt a török pusztítás, az idegen dúlás. E véráztatta föld kegyetlen sorsa, amelynek egyetlen kincse végül is csak a megszentelt fájdalom maradt... Az egykori magyarság színejava helyébe, lenn a város házaiban, Vak Bottyán pompás lábas háza köré német polgárok költöztek. Talán efölött mereng, tűnődik el oly komoran a régi Bibliotéka ormán a patronus litteratoru in, kőoroszlánjával Szent Jeromos... A homályba táguló szemmel nézem el most újra e romokat, amelyekben ma is a magyar birodalmi gondolat emelkedik a Duna völgye fölé. Iveik, falaik, megcsonkított szépségével is túlvntettek a határokon, a megrablott föld lakóihoz. A török alatt ezek a királyi termek börtönök voltak, majd teljesen a feledésbe tűntek, hogy most mégis minden viszontagsággal dacoló szépségükben tanúságot tegyenek a magyar sors változásáról. Valamikor a földalatti Róma, a Roma sotteranca, a katakombák kövei is akkor szólaltak meg, amikor tanúságot kellett tenniök új idők dúló tévedéseivel szemben. Ezek a százados termek, nemzetünk vérzivataros múltjából feltörő oszlopok is tanúskodnak. Tanúskodnak a félhomályban is szívünket kigyújtó fényességgel, múltunk nagysága, kultúránk európaisága és a magyar birodalmi gondolat a Duna völgye fölé magasodó ereje mellett. Dicsekedhettek-e az új hódítók hasonlóval? Alant hűvös, fehér házsorok, szabályos, rendes ablak közökkel, sárga politúros, tisztára mosott kapuk ragyogó, fényes rézkilincsekkel, két fehér kőkar, mely körülöleli kétoldalt a Bazilikát. Végtelen csend üli meg a Syáptalan-teret, csak távolról sikít bele egy-egy a Duna túlsó partján tovarobogó vonat. Köröskörül a tél dermedt, fagyos némasága, tar cserjék és zúzmarás fák, amikről néha felrepül egy megkésett madár, fáradtan hull még itt-ott le egy elsárgult levél. Az elmúlás édesbús komorságában szívig ható varázsa búsong ezek előtt a masszív, merev, kőbedermedt épületek előtt, amelyek mozdulatlanságukban a XVIII. század végét és a XIIX. század elejének lelkét idézik, a kövekbe kövült Nil innovetur, nisi quod traditum est, servetur szellemét. Ezt az ólomszürke téli ég alatt gubbasztó, mozdulatlan csöndet csak kisértetiesebbé teszi az esti szél, amely a fordulókon sírva-sikítva jajong és vág szemedbe. Hányszor kapott el álmodozó gyerekkorodban és akarta leszedni rólad kabátod, elfújta kalapod, tépő, erőszakos erővel mart beléd, hogy lemeztelenítsen és amikor nem boldogul veled, — gyönge, zsenge zsákmányával, — hirtelen, mintegy meggondolva magát, dühösen vágódott a nagy, fehér épület méltóságos házsorához, meg-megrázta kapuit. A benne lakók álmát mégsem zavarta. * Azóta több mint két évtized telt el... A Duna úgy folyik mint akkor, a Garam völgyének mocsarai az alkony elhaló világosságát tükrözik, a márianostrai csircsos hegyek, a Pilis, a Duna trachitszegélye most is úgy merül el a homályba. Te se tagadj meg semmit, ami rajtad épített, sőt még azt sem, ami talán rombolt volna. Ne tagadd meg, hanem őrizd, ha kell, reménytelen reménységgel, amit ezek a hullámos hegyek messzefuló utalnak pléh Krisztusai, égbefúródó tornyok keresztjei, kicsiny gyermekkezeket imára kulcsolni tanító házacskák kiszűrődő világa, az éjféli misére sietők imbolygó lámpáinak a szűz havon tovarezgő fényes sávjai még lelkedbe itattak. Mert szemben a Magyar Sión hegyével ott terül el az agyagos, csuszamlós, primitív Kálvária sárga stációi koszorúzta szegény Szent Tamás-hegy. A Golgota tövében az élet Golgotája, a Nyomor és Zúgolódás, az élet megalázottjai és megszomorítottjainak anyái. Most is olyan, mint amikor a kopott fekete reverendás Prohászka járta és szánta szociális szeretetével szegényes zugait. Ez a kép minduntalan más-más változatban riasztón jár vissza a szentelt hagyományok hallgatag őrei, a hűvös paloták mellett, azokkal szemben, mint az esztergomi Saint Antoine-negyedben, a Szent Tamáshegyen, vagy azok tövében, mint a veszprémi Hatrongyosban.... Várjon mit mondott Neked utoljára is a Duna fölött kigyúló alkonyati fény, a távol, a paloták mögött égő ég és a szél, mely oly metszőn, fenyegetőn vágott át Innen a túlsó dombra? Küzdj bátran ott, hová vér és lélek kötöz, ennél többet ma senki sem tehet... JELENKOR