Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1941-01-01 / 1. szám
és derekasan vette ki tétjét a fegyverek harcából; de most, Európa szomorú éveinek idején, meg kell szervezni, hogy a gazdasági harcból is kivegye részét. Ettől a harctól is függ a magyarság sorsa, jövője, boldogulása. SZÉDÜLT NYELVÚJÍTÓK rongálják, '-'marják, gyötrik és gyúrják napról-napra zöld újságjaikban a szerencsétlen magyar nyelvet, amely most már igazán szabad zsákmányává lett a torz gondolkozású, gátlást nem ismerő magyarítóknak. Amíg lelkiismeretes tudósok és józanabb laikusok — ha sokszor kevés sikerrel is — hetekig elvitázgatnak egy-egy idegen szó magyar megfelelőjének értékén és jelentésárnyalatain, addig mások gondolkozás nélkül tálalják elő szörnyszülötteiket, amelyek nemcsak nem magyarabbak az idegen szavaknál, hanem egyáltalán nem is szavak, a világ semmilyen nyelvén sem. Nem óhajtunk most a nyelvújítás és nyelvfrissítés problémáiba bocsátkozni, mert mind a kettőt író és irodalom legsajátabb, legösztönösebb ügyének és feladatának tekintjük, csak rámutatunk a jelenségre: a torz és tudománytalan nyelvcsavaró „magyarítás“ hű képe — mert a nyelv mindig hű képe az életnek — annak a felelőtlen és ugrabugráló magyarításnak, amely ma életünkben, öltözködésünkben, művészetünkben és névadásunkban egyformán dúl. A „világcsúcs", a „szilház“, a „pergőművészet a „sutytyomzutty‘‘ és a többiek éppolyan hamis virágai a magyar nyelvnek, mint amilyen hamisak a Blaha Lujza-téri álmagyar tarkaságok, a Göre Gábor-filmek s a cigány érzelgős műdalai. Ideje volna már közibük vágni ezeknek a szédült „nyelvújítóknak“, mielőtt még nagyobb kárt tehetnének nyelvünkben és lelkünkben. NÉHÁNY ÉV ÓTA egyymásután jelentkeznek olyan szépirodalmi és drámai alkotások, melyek különböző hazafias és szociális jelszavak hangoztatásával kívánnak az objektív kritikai szempontok szerinti megítélés alól kibújni. Ez a próbálkozás úgy látszik sikerrel járt. A kritikusok ugyanis kénytelen-kelletten megdicsérték a tárgyválasztást s a szép és „felemelő“ téma miatt egyéb észrevételeiket nem, vagy csak nagyon halkan teszik meg. Korunk minden irányban betegesen érzékeny hangulata ugyanis nem engedi, hogy józan bírálat gyakoroltassék, a bemutatott riadalmas panoptikumot azonosították magával a kiplakátozott jelszó eszmei tartalmával. Az első próbálkozások sikere után az önképzőköri nívójú írásművek végeláthatatlan sorban követték egymást. Minden jelszó, minden hazafias vagy divatos frázis megtalálta a maga szócsövét, hiszen nem nehéz, szakmányban lehet csinálni, s — ami fő, — az anyagi eredmény sem marad e. Nem baj, ha a jóízlésű közönség távol tartja magát, tartsunk ifjúsági előadást! Leszállított helyárak. Nagy forgalom, kicsi haszon. A kultúrigényekkel rendelkező közönség pedig kiszorul a színházból, de kiszárat lassan az Irodalomból is, holm másod, sőt harmadvirágzik a mandulafa ... Nem vigasz az sem, hogy ez nem jellegzetesen magyar tünet, hisz vannak Európában olyan országok, ahol meghalt az irodalom, de még virágzó mesterség az írás. Nem vigasztal pedig azért, mert nálunk még lehetne irodalom — hála Istennek szórványosan van is — s hogy a bátor kultúrtetteknek kisebb a visszhangjuk, mint historikoszociológiai giccseknek, azt korunk nyomott és elfojtott, gyanakodóan és kispolgárian mindenfelé possibilissá válni akaró elvtelen közhangulatának köszönhetjük. Ha ma egy szép (!) író, vagy darabcsináló mester „Magyarország története a gimnáziumok és leányiskolák 111. osztálya számára“ c. forrásmunka áttanulmányozása után egy daliás időkben lejátszódó, körúti kiszólásokkal és álparaszt bölcseségekkel fűszerezett szerelmi háromszöget ír, biztos lehet, hogy részben óvatos opportunitásból, részben ízléshiányból — szakmai kifejezéssel élve — jó kritikát kap. Különös és kormányozható korunk említett érzékenysége. Ha egy regényben sikkasztó adóhivatali írnok szerepel, tiszteletreméltó kollégái postafordultával tiltakoznak a sértő beállítás ellen, esetleg kimutatják, hogy az adóhivatali tisztviselő 0.7 %-kal kevesebbet sikkasztott, mint az állami méntelepi tollnok, — az író beállítása tehát mélyen sérti kari tekintélyüket. De senki sem lázad fel, senkit sem sért, senkink sem fáj, ha egy írással üzletszerűleg foglalkozó egyén ostobaságával és tehetségtelenségével pl. nemzeti érzésünkben sért meg történelmünk eseményeinek bárgyú beállításával. Külföldre kivinni szánt magyar filmeket — nagyon helyesen — felülbírálják olyan szempontból is, hogy technikai tökéletlensége folytán nem kelt-e a külföldi nézőben rossz benyomást: szent történet alakjaink, igazi érzéseinkből fakadó vágyaink pedig ízléstelenséggel ágálhatnak minden színpadon is könyvesboltban. Új tisztogatási folyamatra van szükség a neopetőfieskedők ellen, új Gyulai Pálra. Vissza kell adnunk kritikánknak belső, lelkiismereti szabadságát, hogy lehetővé tegyük kiirtását a színpadról, irodalomból az egész szellemi életből mindannak, ami számító tehetségtelenség termékeként sért minket. Tóth Miklós László SZÜLLŐ GÉZÁNAK a kiváló katolikus közéleti férfiúnak Thallóczy Lajosról elmondott tartalmas szellemi tanulsága — serlegbeszéde szép karácsonyi ajándék volt napjaink közéletében Thallóczy tudományos és politikusi élete és művei nyomán is — Szüllő Géza bizonyságtétele szerint — minden korra nézve kötelezővé vált a magyar társadalmi életben a szellemi kiválóságok megbecsülése és a jog tisztelete. Knzbecsülés és joghűség nemzetünk két íratlan törvénye, közéletünk magyar voltának két létfeltétele „A kettő közül pedig az utóbbi, vagyis a jog a kardinális — folytatta Szüllő — főleg kis lélekszámú nemzetek életében.“ Életkérdés magyarságunk számára, hogy a szellemi értékekre, az elit minőségére hivatkozó joghalamat és nem a mennyiséggel hivalkodó hatalom jogát tartsuk meg. Az előadó olyan korszakban volt jogszigorló, amikor egy magyar jogászembernek még a Gellért hegy tetejéről is elsősorban jogalanyokat és jogtárgyakat illett látni. „Bizony, ha én manapság felsétálok a Gellért-hegyre, — vallotta Szülő — régi jogász szemmel is alig látok egyebet — ködnél. A köd pedig — tette hozzá — sem nem jogalany sem nem jogtárgy.“ Bizony nagyon szellemesen állította be a felvidéki magyarság egykori hivatalos közéleti vezére, sőt Eszterházy János gróf mellett ma is leghivatottabb értelmi és erkölcsi tekintélye a jogszerűtlenség megvilágítására a köd „kép"-ét és példáját. A jogszerűtlen gondolkodás valóban csak ködszerű társadalmi ideákat, a ködszerű társadalmi ideák viszont jogszerűtlen képzeteket és fogalmakat teremthetnek az emberi agyakban. E kettő eredménye pedig csak zűrzavaros nyelv lehet, melynek szóbőségében a szók nem is a gondolatokat leplezik — mint a Szüllő Géza által idézett Talleyrand hitte egyik szellemes mondásában —, hanem inkább a gondolatnélküliséget takarják. Kall-e még magyarázás e magyarázathoz? Egy másik beszédről is meg kell emlékeznünk. Révész Imre, a hívő tudós, a keresztény kultúremberségességnek protestáns részről egyik legkiválóbb művelője és hivatott lelki gondozója a debreceni nők egyik társadalmi egyesületének meghívására előadást tartott az égi jelekről. Előadása nemcsak értékes karácsonyi üzenet, hanem reménytkeltő újévi erősítés igazságait adja minden hívő számára egy kevésbbé reményt keltő, sőt nagyon is válságos új év kezdetének valóságaiban. Arról beszélt, hogy 1941. esztendő óta a betlehemi csillagtól kezdve a természeti világ s a történelem fölött egyaránt mindenható Isten sokszor mutatta meg rendkívüli kozmikus jelenségek tüneményeiben rendkívüli történelmi változások és társadalmi válságok előjeleit. Az 1938. évi északi fény nem egy olcsó „visszafelé való jóslás erejével“ hat ilyen tudományfölötti égi jelként, kisérő jelenségei — kemény tél, árvizek, rossz termés, ínség, hatalmas földrengések s mindezek tetejében egy új világháború — nyomán. Az első világháborút is egy üstökös váratlan, és a tudományos számításokat 8 JBLENKIKE AZ országos sajtókamara nemrég kiadott rendelkezésében feszólította a lapvállalatokat, hogy szüntessék meg a tiszteletpéldányok küldését. A kamarai rendelkezést követve a Jelenkor sem küld ezentúl a cserepéldányok és kötelespéldányok kivételével tiszteletpéldányokat. Meg vagyunk azonban győződve, hogy ez nem fogja jelenteni a kapcsolatok megszűnését azokkal, akiknek eddig tiszteletpéldányként volt alkalmuk lapunkat olvasni. Mert bízunk abban, hogy ezentúl előfizetőink táborában tisztelhetjük őket. Hinni merjük ugyanis, hogy akik megismerték, azok meg is szerették lapunkat, s nem fogják sajnálni érte a valóban csekély előfizetési díjat. Ugyanez alkalommal tisztelettel felkérjük hátralékos előfizetőinket tartozásuk kiegyenlítésére- Nem szégyeljük bevallani s szegénységünkben igenis szükségünk van előfizetőink filléreire, hogy tovább folytathassuk küzdelmes harcunkat eszményeinkért, amelek sokak előtt talán korszerűtleneknek tűnhetnek fel, de melyeknek örökértékei igazságában mi egy percig sem kételkedhetünk. Széchenyi már száz évvel ezelőtt panaszolta, hogy sehol sincs több nem-fizető ,,praenumeráns“, mint Magyarországon. Sajnos, e téren ma sem rózsásabbak az állapotok- Mégis igazságtalanok lennénk, ha elhallgatnék, hogy létezik egy másikfajta előfizető típus is. Azok, akik pontosan, rendes időben előfizetnek és azokra a nemeslelkű mecénásokra is gondolunk, akik az előfizetési díj többszörösének megfizetésével támogatják lapunkat az eszményi célok megvalósításában. Ez alkalmat felhasználjuk tehát arra is, hogy ez utóbbiaknak leghálásabb köszönetünket tolmácsoljuk