Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1941-04-15 / 8. szám
■IFIFNItOB Ára 20 fillér Felelős szerkesztő: KATONA JENŐ Szerkesztőbizottság: Almásy József, Horváth Sándor O. P., Molnár Kálmán, Szekfü Gyula A tartalomból: : Francia írók a szentföldön SZEKERES IMRE: Elválaszthatatlanul együtt BÁLINT SÁNDOR: Kis Jézus köntöse SZABÓ IMRE: A magyarországi asszimiláció ARANY JÁNOS verse: Rendületlenül KÖNYVEK Zord idők:Ki a magyar! — Konjunktúra-kereskedők — A jog értéke — A kispesti tetemrehívás — A hercegprímás a realitásokról ALMÁSY JÓZSEF: A népképviseleti rendszer hibái GOGOLÁK LAJOS: Justh Zsigmond naplója F. A.: Amerikai lassúság BIKKAI ENDRE: Magyar filmek külföldön 1941. április 15 III. évf. 8. szám TELEKI PÁL Miért van, hogy ész erő s oly szent akarat itt hiába sorvadoznak egy átoksúly alatt, miért kell annyi hű kebelnek keservben megszakadnia a honért? Miért ragadja el ez a titokzatos komor fátum e szerencsétlen nemzet legjobbjait éppen akkor, midőn a legnagyobb szükség lenne reájuk? Miért kellett elpusztulniok a Hunyadiaknak, György barátnak, Bocskainak, Zrínyinek, Tiszának a nemzetsors legválságosabb pillanataiban? Mi az a végzetes hatalom, amely őrületbe, pusztító mámorokba kergeti a Vörösmartykat, Keményeket, Adykat és öngyilkoló fegyvert nyom Széchenyi István, Teleki László és most Teleki Pál kezébe? Sajgó kérdéseinkre csak a Húsvét magasztos misztériuma nyújthat enyhítő választ: a magyarság hibáinak, bűneinek váltságdíja volt az ő mártíriumuk, halálukkal váltották meg nemzedékről nemzedékre ez esendő, hívságos nemzet életét A mi lenge nemzedékünk is, ha majd egykor meg fog méretni a történelem serpenyőjén, köszönhetni fogja Teleki Pál munkás életének és becsületes halálának, ha nem fog könnyűnek találtatni. Szomorú korunkban, midőn sajnálatosan kihűlt a nemzeti érzés és elhomályosult a magyar öntudat, diogenesi lámpával keresgéltük a magyar embert, kutattuk, ki a magyar?, mi a magyar? — de nagyon lefelé irányítottuk lámpánk fénycsóváját s csak most döbbentünk rá, hogy hiszen a nemzet élén állt a korszak legigazabb, leghűségesebb, legáldozatosabb magyarja. Teleki Pál valóban magyarul élt és magyarul halt meg. A hazafiúi hevülettől átitatott kötelességtudat megszállottja volt. Hazájáért dobogott a szive, nemzetéért lüktetett az agya, midőn mint fiatal közigazgatási tisztviselő nemzetiségi vidéken az Árpád-kori nagyhatalmi Magyarország legnemesebb kormányzati hagyományainak szellemében okos szeretettel és tapintatos eréllyel működött; midőn mint földrajztudós, tanítványait alaposságra, becsületes munkára s divatos előítéleteknek be nem hódoló önálló gondolkodásra nevelte és oktatta; midőn mint világhírű szaktekintély, a népek szövetségének megbízásából vitás nemzetközi kérdésekben bíráskodott; midőn mint főcserkész egy egészségesebb, derűsebb, testileg-lelkileg izmosabb magyar ifjúság kialakításán fáradozott. Népének hozott áldozatot, midőn hajlamai ellenére a legválságosabb és legnépszerűtlenebb korszakban politikai szerepet vállalt, midőn vállalta Trianon arcpirító megaláztatását, idegtépő küzdelmét, lelket elsápasztó reménytelenségét, az ész és az igazság megcsúfoltatását a nyers erőszak, a gyűlölet vérgőzétől elvakult rosszindulat ellenében. És népéért áldozta fel két évtized múltán a „procus negotiis“ nyugodt boldogságát, midőn pár év előtt kedvezőbb körülmények között, kevésbé rideg atmoszférában nyílt alkalom küzdeni a bujdosó magyar igazság legalább részben való érvényesítéséért. És most meghozta a legveszső áldozatot, végigkínlódta Buda ősi várdombján, a magyar fájdalmak Olajfákhegyén a magyar magánosság, elhagyatottság, tanácstalanság, reménytelenség vérverítékes éjszakáját. Tudjuk, hogy egy pisztolydörrenés nem viharágyú, mely képes lenne szétfoszlatni a magyar égen