Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1941-04-15 / 8. szám

JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA Halász Gábor gondozásában most jelentek meg a századvég egyik leg­érdekesebb magyar jelenségének, Justh Zsigmondnak naplójegyzetei. Irodalmunk a mostani viszonyok közepette meglehetősen szegény új­donságokban s meglepetésekben, így érthető, ha irodalmi közvélemé­nyünk fokozott figyelemmel fordul a századvég e kissé ködbeveszett alakja felé, amint ez kilépvén fele­déséből és előkelő tartózkodásából, új ízt, színt és élményt ígér. A sajtó alá rendezést végző Ha­lász Gábor maga is gondoskodott az érdeklődés felkeltéséről, bevezető két tanulmányában — a párisi és a pesti Justh Zsigmondról — kifejti az európai dekadenciára, a túltelí­tett polgári kultúrára, majd a szá­zadvégi magyar társaséletre vonat­kozó szemléletét s mindezt abban a stílusban teszi, mely ugyan kiválóan jellemző az igen művelt esszéistája a maga sajátos fordulataival, nyelvi manírjaival, de mégis kevésbé ma­gyarázza meg az olvasónak Justh egyéniségét és miliőjét. A tévedés, amibe úgy a bevezetést író kiadó­­kommentátor, mint pedig a Justh Zsigmond egyéniségét, életművét magyarázók beleestek, már eleve ott van a bevezetés felfogásában. Justh Zsigmondot ugyanis „irodalmi“, sőt par excellence mai irodalmi szem­pontok szerint ítélik meg, holott e kérdésekben, úgy véljük, már eléggé ítélt az idő. „Esszéista“ felfogás he­lyett helyesebb lett volna egy pon­tos kor- és társadalomtörténeti ana­lízis. Justh ma inkább korjelenség, mint irodalom. Ugyanebbe a téve­désbe estek azok is, akik Justh Zsig­mondot egyes nyilatkozatai s írásai nyomán szeretnék megnyerni bizo­nyos mai „népies“, vagy „szociális“ áramlatok ősei, előfutárjai közé. Ho­lott már egészen nyilvánvaló: Justh Zsigmond író szeretett volna lenni, de nem lehetett azzá és így például teljesen balul sikerült az új vezetés alá került nagy kiadó ötlete, mely a fiatalon elhúnyt író egyik ifjúkori munkáját kínálja felfedezésként, ér­dekes új csemege gyanánt. Azt is tudjuk, hogy Justh, aki igazán nem volt „író“, csak inkább valami határ­jelenség a „társaság“ és az „iro­dalom“ akkor még korántsem szem­benálló két világa között, nem volt szociális reformátor sem, népies elő­futár, próféta, ha észre is vette Magyarország és a magyar nép tár­sadalmi bajait, a századvég kínos kérdéseit. Mindez azonban, mint a naplóból világosan ki is derül, nem éppen valami váratlan sugallatként, népi revelációként köszöntött Justh Zsig­mondit, aki­t a népiesség érdekében egyáltalában nem sietett szakítani osztályával és félbehagyni társa­dalmi kedvteléseit és elfoglaltságait, hanem sokkal inkább a párisi élet hatása és a francia társadalom tiszta szemléletének eredménye volt. Mert e korban is sokan jártak ma­gyarok s elsősorban a jobb körök­ből való magyarok Franciaország­ba, de kevesen járták Párist vilá­gosabb szemmel, több és finomabb érzéklettel, mint Justh Zsigmond. Világosan és következetesen észre­veszi társasági szórakozásai között, hogy milyen hátra vagyunk, hogy irodalmi és társasági szellemünk milyen elmaradott. A francia társa­ságban élvén és éldelvén a századvég dekadens és túlfinomult párisi köz­szellemét, nagy színésznőkkel és ke­vésbé nagy írókkal, költőkkel talál­kozván, nem mulasztja el meg­jegyezni, hogy a régi királyi francia arisztokrácia mennyire vértelen, ha­nyatló, hogy a bonapartista társa­ság milyen hangos és neveletlen, hogy a francia burzsoá mennyire életerős, egészséges, habzsoló, vállal­kozó és a francia paraszt mennyire természetes. S itt mindjárt említ­sük meg azt: vájjon Justh Zsig­mond népiessége, népi lelkiismerete, az itthoni viszonyokat nehezen bíró finom érzéke, az itthoni bizonytalan­ságot érző ösztöne nem épp a kül­földi viszonyok és a hazai helyzet összehasonlításából született? Deka­dens volt, igaz, de szabadabb lehe­lettel az ő korában, a Pekár Gyulák párisi fiatalságának korában, keve­sen szívták magukba Európa lehel­letét. Érezte az európai társadalom erejét és életteljességét. Nincsen benne nyoma sem annak a „népies“ parasztromantikának, mely ősévé szeretné őt megtenni. Szemlélete ezekben a kérdésekben a dekadens és társadalmi felszín alatt egészsé­ges és természetes. Szinte egy-egy pillanatra azt érezzük, hogy ez a népiessége és egészséges, realista társadalomlátása valamilyen rokon­ságban van — természetesen nem a Zoláéval! — a Maupassant-féle pa­rasztszemlélettel. (S itt említsük meg azt is: egyszer várjon nem volna-e itt az ideje, hogy megvizs­gáljuk, a századforduló után nálunk fellépett népiesség, realizmus, natu­ralizmus a maga parasztszemléleté­ben milyen és mekkora kapcsolatban van a zalai látás mellett a mau­­passanti realisztikus-novellisztikus szemlélettel?) Egyáltalában, az egész napló a maga párisi dekadenciájá­val, a századvégi polgári elfino­­multság és a burzsoá- és paraszt­szemlélet ellentéteivel magától fel­idézi az olvasóban a felismerést: Justh Zsigmond nem elsődleges „iro­dalmi“ jelenség, de annál többet mond a társadalmi történet vizsgá­lóinak; értékelése tehát társadalom­­tudományi s nem irodalmi-esztétikai kell hogy legyen. Hangsúlyozottan idéztük Justh Zsigmond társadalomtörténeti jelen­tőségét. Nemrég érdekes vita zajlott irodalmi köreinkben, melynek során az egyik bíráló kissé mai szemlélet­tel és fölényeskedéssel kifogásolja Justh Zsigmond társadalmi maga­tartását, társasági és irodalmi szno­bizmusát, némelykori cigányozásait, legalább is olyan fölénnyel, mintha bizony Justh Zsigmond birtokában kellett hogy legyen az Ady—Bartók —Kodály—Móricz-féle népies és pél­dául cigányellenes felfogásnak. Ugyanekkor mások igen helyesen megvédték Justh Zsigmond emberi becsületét, ízlését, magatartását. Nem volt nagy író, az bizonyos. De egyike volt a századvég legművel­tebb és legeurópaibb úriembereinek. .Maga is bizonyos tartózkodással, sőt­­ándorral fordul el cigányozó, léha, dzsentriskedő korától és kortársaitól. Nem véletlen, hogy a gazdag közép­nemesség e ritka műveltségű fia az arisztokrácia, vagy az írók körében érezte a legjobban magát. Innét van külföldieskedése és sznobizmusa is; messzi nosztalgiák, betelhetetlen vá­gyak hajtják Európa élére. Utolsó tünete annak a közszellemnek, mikor az irodalom, a műveltség, társasági ügy volt és a társaság viszont a „nemzetet“ jelentette; a társaság és az irodalom egyeztetése iránti buzgó törekvéseiben még ott él valami az 1840-es évek lelkes hangulatából, ha­zafias szelleméből. Azóta persze társaság és művelt­ség, rang és irodalom elváltak egy­mástól. Az irodalom a nemzet, a tár­sadalom fejlődésének, irányának leg­érzékenyebb szeizmográfja. Justh Zsigmond hasztalanul iparkodik a „társasági nívón“ tartani ennek­­ a műszernek csalhatatlan remegését; az irodalom, mely a jövendő és a fel­­emelkedő osztályok felé tapogatózik, már elválik a társaságtól, nem érzi benne jól magát. Annál inkább igyekszik, hogy megrögzítse a fel­­emelkedő új rétegek tendenciáit. Maga Justh is érzi ezt; meglátja a francia burzsoázia s az irodalom kapcsolatát s idehaza ő maga is a parasztság felé tapogatózik; ahogy egyébként emberi portréiban, melye­ket a magas társaságról rajzol, szün­telenül ott vannak a paraszti hason­latok, az egyes arisztokrata típusok­nak a magyar paraszti embertípu­sokkal való jelölései, ami nyilvánva­lóan teljességgel szokatlan ebben a korban. Nyilvánvaló, hogy amint ki­váló érzéke volt az európai szellem, a párisi művészvilág, a divatos­ tár­saság, az irodalom érzékelésére, ugyanúgy megérezte a közeli jö­vendő emberi mélységeit, feladatait. Semmiképpen se foglalható le egyik, vagy másik irány részére. De soha­sem is lett volna egyirányú apostol, népboldogító, összetett ember volt s ma, mikor összetett emberekben egyre nagyobb a hiány, bírálói értet­lenül és egyoldalúan, maguk viszont a ma divatos sznobizmusok alapjáról, ezért kifogásolhatják emberi lényét, magatartását. Dekadens volt, s ebben semmi két­ség. Ismét társadalomtörténeti kate­góriákat alkalmazva, a XIX. század­végi magyar dekadenciának legérzé­kenyebb típusa. Általa, benne egy osztály múlik el, nemesen és igen „úri“ módon; az úriember tökéletes megjelenítése ő, akinek úriassága a léleké és a műveltségé, nem a külső gesztusoké. A cigány dallamából ő még a lélek és a bánat finom rezdü­léseit hallja; akik utána jönnek, már eláznak vad hejehujákon, esetlenül és ostobán. Egy osztály haldoklik benne és ez a haldoklás még nem a vad, tébolyult agónia. Egy osztály pusztul el itt, mely nem tud beillesz­kedni a modern világ ütemébe s melynek tulajdonkép fogalma sincs a modern társadalom törvényeiről, összefüggéseiről. Justh Zsigmond ezt az agóniát naplójában is, Fuimus című regényében is, a felvidéki ma­gas dzsentrin illusztrálja. Feledhe­tetlenek sorai, melyekben a felvidéki tájról, a felvidéki régi uralkodó osz­tályok lelki elfinomodásáról, életkép­telenségéről beszél. Ugyanez a kor JELENKOSZ .

Next