Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1942-01-01 / 1. szám
A JELENKOR nem volt őszinte, vagy ha igen, olyan langyos és minden lendület nélkül való, hogy az élet nemcsak a maga útjain is járhatott tőle egész nyugodtan, de gyakran még el is sodorta az egészet. De mégis keresztény állam és keresztény élet volt ez, leghanyatlóbb korszakában is. Nagy értéke ennek a világnézeti helyzetnek, hogy teljesen összhangban volt a nemzeti érdekekkel. Szent István idejében is nemzeti érdek volt a Resublica Christiana, azaz, hogy olyan nemzetközi rend álljon fenn, melyben minden nemzet, a legkisebb is, teljes jogú, önálló tényező. Egy mindenekfeletti eszmény követelje e rend fenntartását s benne az egyes nemzetek jogainak épségét és ne emberi akaratnak legyenek,ezek védtelenül kiszolgáltatva, mint a személyes uralmat jelentő császári felfogásban, mely szerint az eszmény, a kereszténység szellemi tartalma, is alárendeltetik a személyes hatalom értelmezése szerint való közösségi, tehát kiszámíthatatlanul változékony érdeknek. Később a nyugati kereszténység védelmezőjének szerepét is azért vállalta a nemzet olyan lelkesen, mert ösztönszerűen érezte, hogy nemcsak a török-tatár hódító szellem veszélyezteti függetlenségét, hanem leginkább annak az erkölcsi gátlásnak megszűnése, mely a keresztény nemzetek társadalmában az evangéliumi erkölcs nevében fékezi a nagyobb erő önzését, a nyers anyagi erőszak érvényesülését. Kereszténység, ököljog, vagy „Pax Romana“; nyilvánvaló volt, hogy csak ezek között lehet választani, ha Róma helyett a világuralomra törő, vagy azt bizonyos mértékben gyakorló, korszerű hatalmat értjük, melynek ,,békéje“, azaz az elnyomás nyugalma, még a kereszténység erkölcsi fékezése mellett is lassú halált jelentett a gyengébb nemzetnek minden időkben. A renaissance nem lévén nyílt lázadás a kereszténység ellen, egészen a felvilágosodás koráig a nemzeti szempontok világnézeti veszélyeztetését nem ismerte a magyarság — hiszen a császári törekvések nálunk sohasem lettek népszerűek és a császár kizárólag mint politikai tényező veszélyeztethette a nemzet függetlenségét; mint világnézeti tényező, nem sokat számított. Tehát a korszerű, az uralkodó világnézet, a kereszténység teljes összhangban volt mindig a nemzeti szempontokkal. A kereszténység kettészakadása idejében, a polémia hevében és gyűlöletében, mindkét fél megpróbálta, hogy nemzetellenes színben tüntesse fel a másikat. De hiába denunciálták és gyanúsították egymást, a mélyebb szellemek, a finomabb lelkiismeretű és nagyobb látókörű vezetők tudatosan, a nemzeti társadalom széles rétegei pedig ösztönösen elismerték, hogy vallásos meggyőződésük, intranzigens érvényesítése mellett is, nemzeti szempontból, mindkét keresztény hitvallás követőinek politikai tradíciója, stílusa, programmja nem csak jószándékú meggondolásokból származik, hanem javára is van a meggyötört, kifosztott magyarságnak. Természetesen az egység többet ért volna, ha azok a nemzeti értékek, melyek katolikusokban vagy protestánsokban voltak adva a nemzet számára, együtt, egy hordozóban, feszültségek nélkül jelentkeztek volna, ez lett volna az ideális. De ha már nem így alakultak a viszonyok, ha megtörtént a szomorú, lelki eltávolodás, így is lehet a nemzetért élni és dolgozni és nem szükséges, hogy egymás jóhiszeműségét, becsületét kétségbe vonják azok, akiknek mégis csak egyformán a Hegyi Beszéd erkölcsi ideálja a legszentebb eszméjük és nem szükséges hogy átvigyék a politikába is azt, ami a vallásos meggyőződést illetőleg helyes és értékes, de vakmerő önbizalom és káros fanatizmus a politikában, ha t. i. csak a saját véleményéről és csak a saját cselekedeteiről hiszi valamelyik, hogy a nemzet érdekében való. Pázmány Péter igazán temperamentumos katolikus politikus volt; még Rómában is megmondta a magáét, ha jónak látta. Fraknóinál nagyon érdekes dolgokat olvashatunk római küldetéséről, a Szentszéknek a harmincéves háborúval kapcsolatban elfoglalt politikai álláspontjaira vonatkozó diplomáciai tevékenységéről. És mint Bethlen Miklóshoz intézett közismert nyilatkozatából kitűnik, mégis tudta értékelni magyar nemzeti szempontból a protestáns erdélyi fejedelemnek politikáját. A nemzetellenesség vádjának alapul szolgáló relációk különben is rövidesen megszűntek vagy lényegesen megváltoztak. A török kiűzése után a protestánsokat már nem terhelte a nemzet egysége ellen a török szövetség által elkövetett bűn vádja, a katolikusok királyhűségét se minősíthették többé a császárpárti politika által a nemzet függetlensége ellen elkövetett bűnnek, mióta a Wesselényiféle összeesküvés és II. Rákóczi Ferenc szabadságharca bebizonyította, hogy a katolikusok ugyanúgy fegyvert tudnak fogni, ha „Recrudescunt vulnera inelytae gentis Hungaricae“. Nemzeti szempontból nem igen kellett tehát a világnézeti kérdéssel foglalkoznia a magyarságnak, a kereszténység, mellyel sorsa Szent István óta szinte csodás mértékben forrott össze, fölényesen, egyedül és rendíthetetlenül uralkodott az európai nemzetek szellemi élete fölött és így a politikai életben is döntő tényező lett. A lazulás, illetve az elsekélyesedés, pogánysággal való keveredés a renaissance idején nem volt olyan mértékű, hogy felvetődött volna a kérdés, mit jelent a klasszikus pogány szellemiség Magyarország biztossága, a magyar nemzet eminensz érdekei szempontjából. A tizenhatodik századbeli hitújítás, a nagy nyugati vallási forradalom, mely széttörte Európa világnézeti egységét, Magyarország szellemi életének egységét is megbontotta és tagadhatatlanul hatása volt a politikára is. A mohácsi veszedelem következményei egészen máskép alakulnak, ha nem komplikálják az ellentéteket a vallási differenciákból eredő szenvedélyek. De mint láttuk, egyik hitvallás szellemi tartalmából vagy hivatalos magatartásából se lehet olyan konzekvenciákat levonni, melyek a nemzet igényei, a nemzet biztossága ellen irányulnának. Eszerint tehát a protestantizmus megjelenése se változtatott a világnézeti helyzeten a nemzeti érdekek szempontjából. Mégis valami lassú, alig észrevehető változás kezd feltűnni az ellenreformáció szenvedélyes-hitű és barokk-páthoszában méltóságteljes korszakának múltán. .Lezúgott, ledübörgött a reakció árja: az evilági, anyagelvű, naturalista, könnyelmű és jellemtelen szellemiség, a renaissance eredménye, a puritán kálvinista s a tridenti zsinat szellemében a vallást halálosan komolyan vevő, végső konzekvenciákig érvényesítő barokk katolikus típusban teremte meg a maga reakcióját, illetve helyesebben a barokk ellenreformáció már a humanismus thézisének s a protestantizmus antithézisének szintézise, ha mint analógiát,és pszichológiai értelmezésben használjuk Hegel dialektikus törvényét. Az emberi sors tragikus szenvedés forrása, és talán egyszersmind a haladás biztosítéka, hogy a szintézisek se jelentenek megnyugvást, mert rögtön új thesis tűnik fel utánuk, mely új reakciót követel. Olyan zsák atörténelem, amely rögtön a másik oldalon szakad ki, ha sikerül összefoltoznia az egyiket. Újra a humanizmus evilági szemlélete felé hajlott az emberiség, mikor megelégelte reformátorok és ellenreformátorok komor prédikációit és megszületett a korszellem, a felvilágosodás világnézete, a szabadság-eszmék rendszere. Ez a lelkeket, tudományt, irodalmat és napi életet lassan, csendben hódította meg, míg a politikai hatalmat csak azután, jóval később forradalmak robaja és tűzvésze mellett vette át. De ahogy terjedt csendben a lelkekben, úgy terjedt az elhidegülés, a közönyösség a kereszténység felé. A magyar állam keresztény maradt és a nemzet kétsége nélkül a keresztény szellemiségben látta a magyar nacionalizmus alkalmas légkörét, csak a vallási harcoktól fáradtan és filozófiai hatásra egy új ismeretlen szemlélet és értékelés nosztalgiájától megzavarva hidegebben, színtelenebből, sekélyesebben és közönyösebben volt keresztény, mint a középkorban s mint a hitvitázók korában. Nemzeti szempontból még azok a világnézeti gondok is ellaposodtak, amik a renaissance és a reformáció korában némileg, mégis érinteni látszottak a nemzeti biztosságot. Temesváry Pelbárt mégis észrevette, hogy egészen új életforma csábításai okozzák a társadalom beteges tüneteit és VÉGH GYÖRGY: EGY HŐSI HALOTTRA Már zöldek lenn a fák a völgy ölén, de ottan, az égbenyúlt hegyen még egyre hó szitál, a patak medre elhagyott, harkály se koppant, — ott fenn tél van, mindig tél van s a hó szitál. ... Ott fenn hanyatlott átlőtt fejjel rá a hóra, és hogy felkeljen, arra már nem volt remény. Hópelyhek szálltak, mint pihék a lágy bimbóra, szálltak kezére s megpihentek kék szemén ... ... fia kértem Istent, vesszen csak oda, ha gyáva, s mikor elment, hogy bátran küzdjön, kértem én; — az elmúló nyarak nem lopnak őszt hajába, csak hópelyhek pihennek megtört kék szemén... De bátor volt — mondják — mint farkashab, ha éhes, és daliás, sötéthajú, kissé szikár. Nő nem szorítja már fejét meleg kebléhez, mert ott tél van, mindig tél van, s a hó szitál ...