Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1942-01-01 / 1. szám

A JELENKOR nem volt őszinte, vagy ha igen, olyan langyos és minden lendület nélkül való, hogy az élet nemcsak a maga útjain is járhatott tőle egész nyugodtan, de gyakran még el is sodorta az egészet. De mégis keresztény állam és keresz­tény élet volt ez, leghanyatlóbb korszakában is. Nagy értéke ennek a világnézeti helyzetnek, hogy tel­jesen összhangban volt a nemzeti érdekekkel. Szent István idejében is nemzeti érdek volt a Res­ublica Christiana, azaz, hogy olyan nemzetközi rend álljon fenn, melyben minden nemzet, a legkisebb is, teljes jogú, önálló tényező. Egy mindenekfeletti eszmény követelje e rend fenntartását s benne az egyes nemzetek jogainak épségét és ne emberi akaratnak legyenek,ezek védtelenül kiszolgáltatva, mint a személyes uralmat jelentő császári felfogásban, mely sze­rint az eszmény, a kereszténység szellemi tartalma, is alá­rendeltetik a személyes hatalom értelmezése szerint való közösségi, tehát kiszámíthatatlanul változékony érdeknek. Később a nyugati kereszténység védelmezőjének szerepét is azért vállalta a nemzet olyan lelkesen, mert ösztön­­szerűen érezte, hogy nemcsak a török-tatár hódító szellem veszélyezteti függetlenségét, hanem leginkább annak az erkölcsi gátlásnak megszűnése, mely a keresztény nemze­tek társadalmában az evangéliumi erkölcs nevében fékezi a nagyobb erő önzését, a nyers anyagi erőszak érvényesü­lését. Kereszténység, ököljog, vagy „Pax Romana“; nyil­vánvaló volt, hogy csak ezek között lehet választani, ha Róma helyett a világuralomra törő, vagy azt bizonyos mértékben gyakorló, korszerű hatalmat értjük, melynek ,,békéje“, azaz az elnyomás nyugalma, még a keresztény­ség erkölcsi fékezése mellett is lassú halált jelentett a gyengébb nemzetnek minden időkben. A renaissance nem lévén nyílt lázadás a kereszténység ellen, egészen a felvilágosodás koráig a nemzeti szempon­tok világnézeti veszélyeztetését nem ismerte a magyar­ság — hiszen a császári törekvések nálunk sohasem lettek népszerűek és a császár kizárólag mint politikai tényező veszélyeztethette a nemzet függetlenségét; mint világnézeti tényező, nem sokat számított. Tehát­ a korszerű, az ural­kodó világnézet, a kereszténység teljes összhangban volt mindig a nemzeti szempontokkal. A kereszténység ketté­szakadása idejében, a polémia hevében és gyűlöletében, mindkét fél megpróbálta, hogy nemzetellenes színben tün­tesse fel a másikat. De hiába denunciálták és gyanúsítot­ták egymást, a mélyebb szellemek, a finomabb lelki­ismeretű és nagyobb látókörű vezetők tudatosan, a nem­zeti társadalom széles rétegei pedig ösztönösen elismerték, hogy vallásos meggyőződésük, intranzigens érvényesítése mellett is, nemzeti szempontból, mindkét keresztény hit­vallás követőinek politikai tradíciója, stílusa, programmja nem csak jószándékú meggondolásokból származik, hanem javára is van a meggyötört, kifosztott magyarságnak. Természetesen az egység többet ért volna, ha azok a nem­zeti értékek, melyek katolikusokban vagy protestánsok­ban voltak adva a nemzet számára, együtt, egy hordozó­ban, feszültségek nélkül jelentkeztek volna, ez lett volna az ideális. De ha már nem így alakultak a viszonyok, ha megtörtént a szomorú, lelki eltávolodás, így is lehet a nemzetért élni és dolgozni és nem szükséges, hogy egymás jóhiszeműségét, becsületét kétségbe vonják azok, akiknek mégis csak egyformán a Hegyi Beszéd erkölcsi ideálja a legszentebb eszméjük és nem szükséges hogy átvigyék a politikába is azt, ami a vallásos meggyőződést illetőleg helyes és értékes, de vakmerő önbizalom és káros fanatiz­mus a politikában, ha t. i. csak a saját véleményéről és csak a saját cselekedeteiről hiszi valamelyik, hogy a nem­zet érdekében való. Pázmány Péter igazán temperamen­tumos katolikus politikus volt; még Rómában is meg­mondta a magáét, ha jónak látta. Fraknóinál nagyon érde­kes dolgokat olvashatunk római küldetéséről, a Szentszék­nek a harmincéves háborúval kapcsolatban elfoglalt poli­tikai­ álláspontjaira vonatkozó diplomáciai tevékenységé­ről. És mint Bethlen Miklóshoz intézett közismert nyilat­­kozatából kitűnik, mégis tudta értékelni magyar nemzeti szempontból a protestáns erdélyi fejedelemnek politikáját. A nemzetellenesség vádjának alapul szolgáló relációk különben is rövidesen megszűntek vagy lényegesen meg­változtak. A török kiűzése után a protestánsokat már nem terhelte a nemzet egysége ellen a török szövetség által el­követett bűn vádja, a katolikusok királyhűségét se minő­síthették többé a császárpárti politika által a nemzet füg­getlensége ellen elkövetett bűnnek, mióta a Wesselényi­­féle összeesküvés és II. Rákóczi Ferenc szabadságharca bebizonyította, hogy a katolikusok ugyanúgy fegyvert tud­nak fogni, ha „Recrudescunt vulnera inelytae gentis Hun­­garicae“. Nemzeti szempontból nem igen kellett tehát a világ­nézeti kérdéssel foglalkoznia a magyarságnak, a keresz­ténység, mellyel sorsa Szent István óta szinte csodás mér­tékben forrott össze, fölényesen, egyedül és rendíthetetlenül uralkodott az európai nemzetek szellemi élete fölött és így a politikai életben is döntő tényező lett. A lazulás, illetve az elsekélyesedés, pogánysággal való keveredés a renais­sance idején nem volt olyan mértékű, hogy felvetődött volna a kérdés, mit jelent a klasszikus pogány szellemiség Magyarország biztossága, a magyar nemzet eminensz érde­kei szempontjából. A tizenhatodik századbeli hitújítás, a nagy nyugati vallási forradalom, mely széttörte Európa világnézeti egységét, Magyarország szellemi életének egy­ségét is megbontotta és tagadhatatlanul hatása volt a politikára is. A mohácsi veszedelem következményei egé­szen máskép alakulnak, ha nem komplikálják az ellentéte­ket a vallási differenciákból eredő szenvedélyek. De mint láttuk, egyik hitvallás szellemi tartalmából vagy hivata­los magatartásából se lehet olyan konzekvenciákat levonni, melyek a nemzet igényei, a nemzet biztossága ellen irá­nyulnának. Eszerint tehát a protestantizmus megjelenése se változtatott a világnézeti helyzeten a nemzeti érdekek szempontjából. Mégis valami lassú, alig észrevehető változás kezd fel­tűnni az ellenreformáció szenvedélyes-hitű és barokk-pát­­hoszában méltóságteljes­ korszakának múltán. .Lezúgott, ledübörgött a reakció árja: az evilági, anyagelvű, natura­lista, könnyelmű és jellemtelen szellemiség, a renaissance eredménye, a puritán kálvinista s a tridenti zsinat szelle­mében a vallást halálosan komolyan vevő, végső konzek­venciákig érvényesítő barokk katolikus típusban teremte meg a maga reakcióját, illetve helyesebben a barokk ellen­­reformáció már a humanismus thézisének s a protestantiz­mus antithézisének szintézise, ha mint analógiát,és pszi­chológiai értelmezésben használjuk Hegel dialektikus tör­vényét. Az emberi sors tragikus szenvedés­ forrása, és talán egyszersmind a haladás biztosítéka, hogy a­ szintézi­sek se jelentenek megnyugvást, mert rögtön új thesis tűnik fel utánuk, mely új reakciót követel. Olyan zsák a­­történelem, amely rögtön a másik oldalon szakad ki, ha sikerül összefoltoznia az egyiket. Újra a humanizmus evilági szemlélete felé hajlott az emberiség, mikor meg­elégelte reformátorok és ellenreformátorok komor prédi­kációit és megszületett a korszellem, a felvilágosodás világ­nézete, a szabadság-eszmék rendszere. Ez a lelkeket, tudo­mányt, irodalmat és napi életet lassan, csendben hódíto­tta meg, míg a politikai hatalmat csak azután, jóval később forradalmak robaja és tűzvésze mellett vette át. De ahogy terjedt csendben a lelkekben, úgy terjedt az elhidegülés, a közönyösség a kereszténység felé. A magyar állam keresztény maradt és a nemzet két­sége nélkül a keresztény szellemiségben látta a magyar nacionalizmus alkalmas légkörét, csak a vallási harcoktól fáradtan és filozófiai hatásra egy új ismeretlen szemlélet és értékelés nosztalgiájától megzavarva hidegebben, szín­telenebből, sekélyesebben és közönyösebben volt keresz­tény, mint a középkorban s mint a hitvitázók korában. Nemzeti szempontból még azok a világnézeti gondok is ellaposodtak, amik a renaissance és a reformáció korában némileg, mégis érinteni látszottak a nemzeti biztosságot. Temesváry Pelbárt mégis észrevette, hogy egészen új élet­forma csábításai okozzák a társadalom beteges tüneteit és VÉGH GYÖRGY: EGY HŐSI HALOTTRA Már zöldek lenn a fák a völgy ölén, de ottan, az égbenyúlt hegyen még egyre hó szitál, a patak medre elhagyott, harkály se koppant, — ott fenn tél van, mindig tél van s a hó szitál. ... Ott fenn hanyatlott átlőtt fejjel rá a hóra, és hogy felkeljen, arra már nem volt remény. Hópelyhek szálltak, mint pihék a lágy bimbóra, szálltak kezére s megpihentek kék szemén ... ... fia kértem Istent, vesszen csak oda, ha gyáva, s mikor elment, hogy bátran küzdjön, kértem én; — az elmúló nyarak nem lopnak őszt hajába, csak hópelyhek pihennek megtört kék szemén... De bátor volt — mondják — mint f­arkashab, ha éhes, és daliás, sötéthajú, kissé szikár. Nő nem szorítja már fejét meleg kebléhez, mert ott tél van, mindig tél van, s a hó szitál ...

Next