Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 24. szám)

1942-12-15 / 24. szám

ARANY JÁNOS: POÉTÁI RECEPT Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám, Hajnal, korom, szélvész, hattyú, rósza, hullám. Délibáb, menny, pokol... ha mind egy be vészed: Recipe — és megvan a magyar költészet. Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül, Hold s u g á r t, a melynek illatja hegedül, A remény húrjából ezüst szakállakat. És fond 1 á n gostorrá, mint e s őszálakat. A kétségbeesést álombabnak véljed, Takarja be a nap a sötétlő éjét, Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja. Melyből egy meteor a tengert kioltja. S ha ez mind nem elég: bundára hasalván Pislants a leányra egy laposat, csalfán; Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal, S kenje meg Apolló fürteidet... (1852) keresnünk. Hogy pedig milyennek gondolta el a természet Ura a társadalmat, azt a házasságban nyilatkoztatta ki. Ezért állít­juk, hogy a házasságtól függ a társadalom jövője, úgy, hogyha ez az Alkotó elgondolása szerint valósul meg, ha a nagy szociá­lis alakulatok vezetői mindent megtesznek, hogy ez az intézmény megmaradjon természetes szentségében és tisztaságában, akkor a társadalom belső fölépítő elemei szempontjából mindent elkö­vettek, hogy a magasabb alakulat állandó maradjon, abbeli köte­lezettségük pedig, hogy ezt a külső erőkkel szemben megvédjék, lényegesen könnyebben teljesíthető. A jól rendezett, munkás családi élet kitermeli az állam jólétéhez szükséges anyagi java­kat, a termékenység pedig bőséges anyagot állít a honvédelem szolgálatába. Ha tehát a házasságnak a magasabb társadalmi alakulatok­hoz való viszonyát akarjuk kifejezni, messze az igazság mögött maradnánk, ha a családban tisztán ezeknek az anyagát (causa materiális) keresnők. A család épúgy építőanyaga a társadalom­nak, mint az egyén, vagy a nagyobb körű alakulatok (törzs, nem­zet), de egyiknek sincs olyan aktív jelentősége és szerepe, mint a családnak. Amíg ugyanis az egyén jórészt csak anyaga és csak részben célja a társadalmi alakulásnak, addig a család minta­képe (causa exemplaris) és magva, melyből ez felburjánzik, amelyből táplálkozik és életerejét meríti. Ha ez igaz, akkor könnyű belátni, hogy a társadalom jövője a családtól függ és hogy olyan lesz ez minőségében és állandóságában,' amilyen a család. Ez viszont a házassági köteléktől függ, mivel ez alakítja a társadalom legelemibb formájává. Ha tehát ez a kötelék lazul, vele együtt csökken a család közösségi értéke és társadalom- építő ereje. Ha pedig sikerül a házassági köteléket egészen elsik­kasztani és a fajfenntartás szolgálatában álló családi szentséget egészen profán, minden értelmi irányítástól megszabadított letört- séggé és a szenvedélyek prédájává tenni, akkor vele együtt ki­pusztul a közösségi érzék és a társadalom elemeit összetartó ter­mészetjog, úgy hogy a szelíd, észszerű kötelék helyét az erőszak fog­lalja el. Mindig nagy probléma volt előttem, hogy miért kezd ki minden forradalmi kísérlet éppen a vallással, de főleg a keresz­ténységgel. Mivel láttam, hogy az ilyen kísérletek állandóan kudarccal végződtek, azt hittem, hogy az utódoknak okulniok kellett volna elődeik sikertelenségén. De mindig megújul a kép: forradalmat nem lehetett csinálni a kereszténység megtámadása nélkül. Kiirtására irányult az első törekvés, a többi pedig, a forra­dalmi rombolás, vagy egy új elgondolás szerinti alakulás meg­valósítása, ezt kísérte vagy követte. Bizonyára nagy fontosságú volt ennél az az észrevétel, hogy az evangélium kovásza az em­berek egész belsejét, elsősorban világnézetüket átalakítja és így nemcsak a tulajdonképpeni vallásellenes törekvésekkel szemben teszi ellenállóvá, hanem a természetjogot is egész különös módon hozza tudatukba, ami a forradalmak erőszakos, észellenes törek­véseinek halálát jelenti. Teljesen világossá akkor vált ez előttem, mikor a házasság mibenlétét természetjogi szempontból elemez­tem és mindezt az evangélium vonásaival kiegészítettem. Ez nem illik egyetlen felforgató törekvés programmjába, ezzel nem lehet tetszósszernti államot felépíteni. Ennek a védelmezője pedig az Egyház, amely tisztán társadalmi szempontból nagyobb szolgá­latot nem teljesített a természetjog érvényesülése irányában, mint a házasságnak azzal a védelmével, amelyről a történelem tanús­kodik. Ezért kellett tehát a forraidalmaknak elsősorban az Egy­házzal kikezdeni, megsemmisítésén dolgozniok, hogy teljesen ki­vegyék kezéből a társadalmi alakulás iányításának lehetőségét. Az Egyház irányítását eszerint csak az vetheti el, aki együtt akar működni a társadalom bomlásán, a természetjogtól való eltávolo­dáson és végül az ebből következő anarchián. Vizsgáljuk meg egyenként, megfelel-e a valóságnak minden állításunk? H ogy a legteljesebb közösségi alakulatnak, az államnak termé- szetjogilag egyetlen alakító tényezője van, a közjó, általáno­san ismeretes. Ebbe, mint tárgyilag adott szent és sérthetetlen cél­kitűzésbe kell belekapcsolódnia a társadalom minden tagjának és elemének. Megvalósítója az alanyi közigazság, amely ha nem is érzelem szerint, de mindenesetre a nagyrabecsülés és a velejáró előbb és inkábbakarás szempontjából az állami közösség és még előbb az emberiség javát teszi meg a tettet, a cselekvést irányító elvek középpontjává. Emberfölötti feladat és követelmény ez az egyedre -nézve, s ha a természet nem adta volna meg ennek a megigazulásnak a magvát, keltő helyét és áplóját, senki sem gondolhatna arra, hogy jó állampolgár és mellette az emberiséget, mint ilyent, szerető, becsülő egyén váljék belőle. Ekkora univer­zalitást nem lehet az embertől elvárni, akinek akarati törekvése az egyedi jóra, a bonum suppositire van beállítva s aki annyira hajlandó ezt félremagyarázni és önmagát megtenni az általános jó mértékének. Pedig a természet, mikor ellenállhatatlan erővel viszi az egyedet a nagy közösségbe, akkor ezt az áldozatot kí­vánja tőle: úgy kívánja a maga javát, hogy ezt a közösség kere­tében valósítsa meg, de emellett ne a maga, hanem az egésznek a java legyen törekvésének mértéke. Ez a természtjog követel­ménye és aki ezt el nem fogadja, kereteihez nem illeszkedik, az nem lehet az emberi közösség értékes építőanyaga, s ha mégis beépitődik, csak romboló szerepet játszhat ott. Komoly társadalom­bölcselő nem is tagadhatja ezt a tételt, hanem csak azt állíthatja, hogy mivel az emberiség, amelyet mi ismerünk, ilyen szellemi magaslat elérésére alkalmatlan, azért a külső erőszaknak kell azt kikényszeríteni, ami a benső erőkből nem eredeztethető. Nézzük az államokat, amelyek a történelem folyamán megjelentek! Még akokr is, ha az említett elvi álláspontot vallották, a gyakorlatban kénytelenek voltak az erőszakhoz nyúlni, hogy a közjót a szét­húzó törekvések bomlasztó befolyásától megvédjék. Kegyetlenség is lenne a természet részéről ilyen univerzális beállítottságot követelni az embertől, ha nem adna neki erre nevelő és mintegy természetszerűen az ilyen magasrangú érzület kiváltására beállított tényezőt. De mivel adott ilyent, említett követelményében nem túloz és nem bánik keményen az emberrel, ha az ezt a tökéletes- ségi fokot kívánja meg tőle, a közjó irányítói pedig maguk fele­lősek, ha ezt az intézményt nem ápolják, vagy áldásos működé­sében gátolják. Ez a természettől adott és tökéletesnek elgondolt nevelő tényező a család. Szent Tamás így is határozza meg: principium producens in esse et gubernans — létrehozó és nevelő tényező. Ebben a legkisebb közösségi alakulatban a nagy társadalmi szö­vetségek összes vonásai valósig szerűen megtalálhatók. Megvan benne elsősorban a formáló célkitűzés. A család tulajdonképpeni célja messze túlmegy úgy az egyedi, mint pedig a kis közösségi javak megjelölésén és elérésén. A férfi és a nő, tehát a nemek szerinti különbség, elgondolása egyenesen a Teremtő döntésén alapszik. Semmi nincs benne emberi mesterségből vagy kiterme­lésből. Egymáshoz való vonzódásuk és egymásrautaltságuk sem viseli magán az egyéni akarás, vagy döntés bélyegét. A természet jól elgondolt határozata nyilatkozik meg ebben-és állítja mindezt egy oly nagy általánosságú cél érdekében, aminő az emberinem fönnmaradása. Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a házassági kötelék lénytanilag a természet célirányosságában egészen univerzális, az egész emberiség javára irányuló szövetséget képvisel. A házasság nem egyedi, nem is általános emberi elgon­dolás anyagában, még kevésbbé az alakító tényezőjében (formá­jában), a kötelékben. Ezért minden túlzás sőt szóvirág veszélye nélkül mondhatjuk: a házasságot nem az egyének kötik meg, hanem a természet Ura. Az szentel föl két személyt emberfönntartó tervei­nek kivitelére, ő kapcsolja magához azokat a házassági kötelék­kel, hogy nagy, tiszta elgondolásainak tiszta megvalósítói legye­nek. Nagy titok az életadás, a természet legelrejtettebb titkai közé tartozik. Ennek részeseivé teszi az Alkotó a házasokat és így kiemeli őket egyéni jelentőségükből és a nagy, emberi, természeti cél szolgálatába állítja őket, Mélységes ontológiai kapocs fűz min­den teremtményt Teremtőjéhez, de ez egy újabb vonással gazda­godik, amikor különös módon munkatársaivá avatja őket. Üj viszonylat alapja ez, amely az egy testté vált két személyt nem külön-külön, hanem együttesen teszi Isten és az emberinem szolgájává, kapcsolja be a legáltalánosabb célokba. Szentség, természetes szentség a házasság, mivel a legfőbb törvényhozó döntése teszi szent tárggyá (sanctitas obiectiva), de szent azért is, mivel a legtisztább cél szolgálatára, ennek tiszta megvalósítá­sára szenteli föl az embereket (sanctitas formális). Minden, amit felsoroltunk, nemcsak az emberi döntéstől ha­nem a tudattól is független adottság. Ha sohasem gondolna erre az ember, akkor is ezt valósítaná meg a házasságkötésben és a házasélet gyakorlásában. Emberi gonoszság a házasságot el nem rútíthatja, vagy arról a magaslatról, amelyre a Teremtő emelte 2 JELENKOR

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék