Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1942-12-15 / 24. szám

to MEDNYÁNSZKY PÁRISBAN Írta: KÁLLAI ERNŐ Műtermet a Boulevard Montparnasse 49. alatt bérel. Szorgalmasan dolgozik, annál is inkább, mivel gyűjteményes ki­állításra készül. A kiállítást eredetileg Kádárnál tervezi, de minthogy vele nem tud megegyezni, Georges Petit-vel álla­podik meg. Anyagának egy részét ha­zai, másik részét páriskörnyéki tájképek teszik, de szép számmal gyűlnek olyan alakos tanulmányai és kompozíciói is, amiknek tárgyát Páris nyomortanyáiból veszi. Ezek megfestéséhez helyszíni megfigyelésekre volt szüksége. Tehát a környezetnek megfelelően öltözve, Páris kültelki utcáiba és lebújaiba merészke­dett. Olyan helyeken járt, beszélte az akkoriban szintén Párisban tartózkodó Pekár Gyula, hogy barátai még nappal sem mutatkoztak volna arrafelé, nemhogy éjjel. És olyan emberekkel, olyan rettentően lezüllött úszómesterekkel, díjbírkózókkal, csepűrágókkal, dologta­­lan csavargókkal és mindenre kész útonállókkal „komázott", hogy még rá­juk nézni is írtózat volt. De Mednyánszky rongyszedőnek adta magát, kültelki ba­rátai úgy is szólították: bon vieux chiffonard. A nyelvükön is tudott beszélni, így hát semmi baja nem tör­tént. Olyan ügyes mimikrivel lopódzott ebbe a szörnyű alvilági környezetbe, mint a modern álmoperatőrök az afrikai vagy délamerikai dzsungelbe, amikor a vadállatokat lesik meg titokban, egé­szen közelről. Mednyánszky nem exotikus tájakon, hanem a párisi kültelkek piszkos odvai­­ban és elveszett embereiben kereste a féktelen és leplezetlen vadállatot, a pénzre, asszonyra, italra lecsapó, pré­dára éhes ragadozót. A szűziesen de­rengő tavaszi hajnalok, a sugaras őszi ködök festőszerelmese a nyomor és a bűn pokoli mocsarában fantasztikus, vad figurákra vadászott. De miközben ezeket az anyag legdur­vább, legalantasabb rabságában fet­­rengő nyomorultakat festette, tízszeresen érezte a tanítás igazságát: „Vonjuk ki magunkat egyre jobban és jobban az érzéki csalódások eme világából. Ves­sük le mindezt következéseivel együtt. Igyekezzünk azokat is magunkkal vonni, akik megóvandók." * *) Érthető, hogy Mednyánszky imígy gon­dolkodva nemcsak a sötét kültelki nyo­morban, hanem a nagyvilági fényűzés­ben és társadalmi hiúságban is szeren­csétlen anyagi rabságot látott. E tekin­tetben igen jellemző Munkácsy Mi­­hály­ról való véleménye. Azt írja róla az előbb említett párisi naplójegyzetben: „Ma voltam az öreg G i­p - n­é­l.2) Sok mindenről beszélgettünk. De az össz­benyomásom, amely róla támadt . A berendezésüknek, fáradhatatlan te­vékenységüknek élnek. Az időnek élnek és elmúlnak az időben." Munkácsynak a siker és pénzhajszá­ban kimerült életére, leromlott művésze­tére gondolva újból szívébe vési a le­mondás, az igénytelenség elvét. Párisi tapasztalatai és elmélkedései egyébként is megerősítették ennek az elvnek a kö­vetésében. Abban is megbizonyosodott, hogy „az élet, a mozgás, a tevékenység közepette magában maradhat és hogy a magányhoz teljesen hozzá tud szokni." „Mindenütt és mégis sehol idegenként és mégis minde­nütt hontalanu­l."s) Most érlelődik benne „az egészen Nagynak a sejtelme", az, „ami a termé­szet jelenségeiben mindig annyira meg­lepte", anélkül, hogy kifejezhette volna: „a vándorok idegensége, a Démó­­n­i­u­m." 4) Ez a magány és ez a hontalanság az ára annak a szabadságnak, amelyre szüksége van, hogy lelkét az elkövetke­zendő magasabb létformákra előkészítse. Ennek az eszmei célnak a szempontjá­ból még a művészet is csak eszköz. Amint egy alkalommal, élete vége felé mondja: „Híd a véges és a végtelen", az érzéklet és az érzékfölötti világ kö­zött." De hiszen egész életét is olybá vette, mint hidat a végesből a végtelenbe, mint keskeny pallót, mely egy zavaros és örvénylő áradat fölött, a tisztulás felé vezet. Mednyánszky ezt a távoli, „aranyos derengést" sóvárogva futott a pallón előre, mindig csak előre. Ez a kínzó me­tafizikai szomjúság kergette az élet szün­telenül változó, tovatűnő jelenségei után. Csavargásaiból nemcsak temérdek váz­lattal szokott hazatérni pillanatnyilag bérelt négy fala közé, hanem az új táji benyomások és emberi ismeretségek számos írott emlékét is magával hozta. Naplója csak úgy hemzseg annak a sok munkás vagy paraszti sorban élő, sze­gény embernek a nevétől és címétől, aki­vel szerte az országban és Európában összekerült és akinek egyénisége, sorsa közelebbről érdekelte. De miközben özö­nével gyűjti a csatangolás szanaszét futó emlékeit, nem szűnik magát edzeni abban a bölcseségben, hogy csupa ve­szendő illúzióval van dolga, mely köny­­nyen lelki rabságba dönthetné, ha az egyiknél vagy másiknál gyökeret eresz­tene és kikötne. Tehát csak tovább, egyre csak tovább: „a vándorok örök idegenségében", ebben a nagyszerű, de gyötrelmes démóniumban. Milyen határ­talan melankólia árad ezekből a mon­datokból: „Néha messziről jöttem valakihez. Odaérve láttam, hogy az illető ott él. Mindennapi életét éli. Falun, gazdaság­ban, szolgálatban. Sokan voltak. És ott élt mindegyikük lokális exisztenciát, mé­lyen a földben gyökerezve, csak én vol­tam mindig a bolygó köztük."5) Úgy járt a földön, mint aki sűrű ködbe jutott és azért hajszolja, habzsolja a fe­léje gomolygó árnyakat, hogy ezzel is ritkítsa a fátyolt, mely a földi határokon túlkívánkozó tekintetét befonja. Ezt a ha­tártalanul szétáramló, megnyugvásra csak a misztikus sejtelmek világában találó lelket félreismerhetetlenül szláv csillagzatok vezérlik. E tekintetben nem is annyira a Mednyánszkyak lengyel származása, mint inkább az a körül­mény fontos, hogy a család évszázado­kon át a felvidéki szlovákok között élt. Ez a környezet mélyreható lelki követ­kezményekkel járt. Justh Zsigmond ,, F­u­­­m­u­s " c. regényében is szó van erről a hasonulásról. Czobor (Mednyán­­szky) Ádám magyarázza Márfay (Justh) Gábornak: „Családjaink elszlávosodtak. Igen, da­cára, hogy bizonyosan tudjuk, hogy csa­ládjaink soha szlávokkal nem kevered­tek, mégis jellemvonásaikban, főbb tu­lajdonaikban majd mind tótok a mi jó atyánkfiai." „De hogyan lehetséges ez, nem ér­tem?" „Adaptáció útján, őseink századok és századok folyamán tót udvarral, tót cse­lédséggel vették körül magukat. Tiszt­jeik, várnagyaik, kulcsárjaik,­­ szere­tőik mind tótok voltak. E környezet az­tán bizonyos tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át róluk, amelyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy átöröklődött." Mednyánszky Lászlóban a nem ka­landra, birtokbavételre szomjazó, hanem misztikus honvágytól ostorozott bolyon­gás szláv lelki alkatra vall. Ugyancsak szláv az a testvéresülésre vágyó, mély lelki alázat, mellyel a természet, főleg pedig a szenvedő ember képe elé járult. Nem érdektelen tudni, hogy miként vé­lekedett magáról. Erre abból következtet­hetünk, amit másokban, jelesül a ván­dorló napszámosokban (kubikosokban), de főleg a csempészekben és betyárok­ban becsült, akik, mint írja: „sajnos, sohasem voltak olyan gyéren, mint most." “) Bennük látta mindazt megteste­sülve, aminek önmagában hiányát érezte, ők voltak emberi kiegészítői és pedig azért, mert: „1. Impulzívek. 2. Jószívűek. 3. Játékos elméjűek. 4. Igazak. 5. A vakmerőségig bátrak. 6. Intelligensek, de csak annyira, amennyit az érzelmek világa elbír. Az utóbbi van náluk túl­súlyban. 7. Nem önzők." Ha ezeket a tulajdonságokat magá­ban fölidézhetné, ha általuk kiegészül­hetne, akkor egész ember volna. Így azonban?... íme, ilyen szigorú önvizsgálatot tartott Mednyánszky maga fölött, ennyi minden­nek látta magában hiányát. Hét pontba foglalva rajzolta meg negatív önarcké­pét, melynek üres formáit talán vala­melyik következő inkarnációban sikerül betöltenie. Nem csoda, hogy az, akit ilyen kérdé­sek foglalkoztatnak, vajmi keveset haj­lik a művészi hírnév és a nagyvilági si­kerek csábítására. Mednyánszky párisi gyűjteményes kiállítása 1897 április 20- án nyílt meg Georges Petit előkelő ga­lériájában. A sajtó és a közönség nagy tetszéssel fogadta. A képek jórészének vevője is akadt. Csak Mednyánszkyn múlott, hogy a bemutatkozás sikerét ki­aknázva, további párisi pozíciószerzésre törekedjék. De neki legkisebb gondja is nagyobb volt ennél. Nemhogy a sikerrel, de még műveinek sorsával sem igen törődött. Megtette Párisban és másutt is, hogy szállásáról egy szép napon eltűn­vén, ott hagyta megkezdett és befejezett képeit is — csak azért, hogy szegény házigazdája azok eladása révén némi pénzhez jusson. Szellemi tulajdonjogára nem sokat adott. Abban sem látott semmi rosszat, hogy egyik vagy másik szűkölködő tanítványának az ő modorá­ban készült festményére a maga nevét írja, így jobb ára volt a képnek, már­pedig Mednyánszky csak azt tartotta szem előtt, hogy az arra rászorulókat minden úton-módon segélyezze. Részlet a szerzőnek „Mednyánszky László­“ c. monográfiájából, amely Sin­ger és Wö­lfner kiadásában jelenik meg. ’) Idézet Mednyáns­zkynna­k egy Párisban, 1837 május 24-én írt naplójegyzetéből. *) Az angol gipsy (cigány) rövidítése. Munikácsyt érti rajta. *) 1897 augusztus 4-ről­­kelt párisi napló­­jegyzet. *) 1897 május 27-ről kelt párisi napló­jegyzet. ‘) 1895 december 9-i napló­jegy­zet. ') Ez az idézet és a következő, egy bizony­talan keltezésű naplójegyzetből való. JELENKOR

Next