Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1942-01-15 / 2. szám
2 JELENKOR „király“ ellensége. Az új francia royalizmus viszont csupa „megtért“ köztársaságiból áll. Maurras maga is republikánusból lett királypárti. S így van ez híveivel is. A francia jobboldal mai élcsapata csupa polgári elemből áll s ide számíthatjuk a hadsereg polgári eredetű tagjait is. Ezek a jobboldali csoportok aggodalommal látták a köztársaság állandó anarchiáját Féltették tőle a francia nemzet jövőjét és biztonságát Ezért sóvárogtak valami autoritatív princípium után. Szinte azt is mondhatnók, hogy a hosszú évek munkájával, rendkívüli racionalizmussal kidolgozott új francia királygondolat nem más, mint egy régi hagyományhoz ugyan visszakapcsolódó, de valójában teljesen új, szinte diktatórikus princípium. Eleme többé nem a fenkölt és felkent tradíció, mint a restauráció idején, hanem a rend és a fegyelem, a demokrácia lazaságai elleni ellenhatás. Ez a jobboldaliság, melynek góca végső fokon az Action Francaise volt, eleve magában hordozta az európai francia politikáról való lemondást Úgy érezte, hogy a francia állam belső potenciái nem elég erősek, hogy vállalja ezeket a nagy szerepeket. A francia jobboldal egy belülről megerősödött Franciaországot akart. De ez a megerősödés másként nem jöhet létre, mint hogy lemondanak a köztársaság expanzív hagyományairól, abbahagyják a Párizs hegemóniáját tápláló centralizmust , visszatérnek az elhanyagolt francia vidék szerény és halk magatartásához, rejtett erőihez. Mindez csak „ideológia“ volt a köztársaság idején. Aminthogy a második császárság autoritatív polgári rendszere idején is „ideológia“ volt minden köztársasági reménykedés. Sőt a köztársasági szándékok még soká „ideologikus“ természetűek maradtak, még III. Napóleon bukása után is, hiszen a harmadik köztársaság csak szükségalakulatként született meg, a királysághoz való visszatérés előkészületeként s csak a royalizmus konzervatív és maradi tényezőinek tehetségtelensége buktatta meg az új francia királyságot. Ezért kellett Maurraséknak mindent újra kezdeniük. A harmadik köztársaság is katasztrófából született meg s az új jobboldali „ideológia“ is csak az 1939—40-es katasztrófa segítségével nyerhetett kibontakozást. Máig is erre támaszkodik s nem a dogmatikusan, a régi mellett kitartó francia polgárság konszenzusára. Ezért is van szüksége autoritativ erősségekre, tekintélyi ideológiára. A harmadik köztársaság is Bismarckra támaszkodott... Mert Bismarck azt tartotta, hogy a királyság Franciaország megerősödését szolgálja, a revaneke-t és a háborút jelenti, hát inkább támogatta a polgári köztársaságot, mely előtte az anarchiával azonosult. Az új történeti kutatások (pl. Walter Franck: Nationalismus und Demokratie im Frankreich der dritten Republik, 1871—1918) megmutatják, mint keresték a köztársaság vezetői, megalapítói Bismarck és a német császárság kegyeit. Maga Gambetta, a nagy néptribun sem irtózott tőle, hogy miután ő szervezte meg a nagy ellenállást, közeli kapcsolatba ne lépjen Bismarck diplomáciájával és ne vegye igénybe terveinél a vaskancellár személyes támogatását... Mindezt azért tették a köztársaság többi politikusai is (pl. Thiers, vagy Grévy), hogy megerősítsék a német segítséggel a köztársaságot a royalizmus ellenében, amely állandó fenyegetést jelentett Németország felé. Békés szándékaik hangoztatásával, a háborúellenes köztársasági kispolgárság szövetségében kemény ideológiai harc során letörték a royalizmus kísérleteit , ebben Németország hallgatólag támogatta őket. Most fordított előjellel hasonló kísérletek tanúi vagyunk. Darlan politikája (s ebben Lavallal azonos, minden személyi ellentét ellenére is) arról győzte meg Németországot, hogy a köztársasági demokrácia állandó veszélyt jelent Németországra, s ezt a mai német politika is nagyon jól tudja. Az önmagába visszavonult, saját belső dolgaival törődő Franciaország jobboldali politikája lemond minden európai távlatról, hogy ily módon gyógyítsa ki hosszú lázaiból, bajaiból a nemzetet. Vagyis zavartalanul hagyja Németországot s sem Angliával, sem pedig a Rajnán túl államokkal nem kezd új szövetségi politikát. Már csak azért sem, mert ezt a francia politikát valóban óriási távolságok választják el az angolszászoktól és mindennemű demokráciától. Külön érdekessége e politika felemelkedésének az, hogy benne akkora szerepet játszik az a royalizmus, mely nyilván mégsem így gondolta a dolgokat... De Maurras és köre ott vannak Pétain körül és mindent megtesznek, hogy saját társadalmi nézetjártalékas etilfteelandet kérjük, hogy előfizetésüketkiegyenlíteni szíveskedjenek, nehogy a lap küldésében fennakadás álljon he. teiket érvényesítsék az agg államfő katonai környezetében. Ezeknek a hatásoknak tulajdonítható, hogy a mai francia rendszer olyan eréllyel fordul szembe a régi köztársasági politikusokkal, különbség nélkül. Hasonlóképpen e hatások eredménye, hogy mindennemű szocializmus kiirtására törekszik a vichy-i kormány. Ez utóbbi gesztusokkal — szocialisták és kommunisták tízezreinek lakat alatt való tartásával — Pétain és Darlan rendszere egyben bebizonyítja a németekkel való európai és világnézeti szolidaritását és készségét a szovjetellenes új Európa felépítésében. S ezekre a rendszabályokra különben is nagy szüksége van Pétain rendszerének. Szükséges, hogy megfékezzék a szocialista-kommunista elemeket: ezek úgyis eléggé beszőtték magukat a francia társadalomba és különben is Oroszország és Anglia számára állandó szövetségest jelentenek. Azonkívül a mai francia rendszer autoritatív úton kizárta a polgári elemeket a közhatalomból és a francia politikából, ahol ma egy kisebbség gyakorolja a mai európai rend érdekében a hatalmat. A polgári társadalom tehát nem támogathatja Pétainéket, csak a polgári társadalomnak jobboldaliakká és royalistákká vált külön élcsapata. Sőt a rendszer, valamint a német világnézeti politika hatása még balrabbra terelik a polgári elemeket, melyeket eddig is átszőtt az angol civilizációnak a csatornán átszivárgó hatása. Az angol civilizáció elleni oltásként alkalmazzák most Párizsban a német nyelv tanítását, a német elvek részletes ismertetését, az antiszemitizmust, mely különben újjáéledt Pétain Franciaországában, hiszen ez, hagyományokat keresvén, a Dreyfus-per korszakára is visszanyúlik és a Dreyfus-ellenesek részben ma is élő élményeire támaszkodik. Mivel a polgári elemek visszahúzódnak s mivel a rendszer természete autoritatív, ezért kell egyfelől erősen fellépni a direkt akciótól sohsem idegenkedő francia szocialisták és kommunisták ellen, másfelől ezért is kell olyan szorosra és erősre szőni a mai rendszer és Németország kapcsolatait, hiszen Németország jóindulata és barátsága Darlan politikájának minden belpolitikánál biztosabb záloga. Ezek azok az okok, melyek új irányba terelik a francia politiká- kat. Az új Franciaországról alkotott helyzetképhez még az is hozzátartoznék, hogy beszéljünk a katolicizmus szerepéről Pétainékkel kapcsolatban. A francia katolicizmusról tudjuk, amint erre Waldemar Gurian kiváló könyve — Die politischen und sozialen Ideen des französischen Katholizismus, 1789—1914 — is meggyőz róla, hogy az elmúlt száz évben sorra tele volt csalódásokkal és új orientációk keresésével. Igen, a francia katolicizmus is hagyománytalanná lett... Mert az új polgári társadalomban igazán nem élhetett a restaurációs kor szellemével. A francia nép mai mélységes vallásosságának egyik alapja az, hogy a francia katolicizmus felismerte a kor emberi és egyetemes szükségleteit és a harmadik köztársaság korában sorra elszakadt a feudalizmus, a főúri társaság, a gallikanizmus, a reakció bénító kötöttségeitől. Ily módon eltépte egy élettelenné vált hagyomány kötelékeit s helyettük mélyre ágyazta anyagtalanná, szellemivé vált létét a társadalomban. Úgy, hogy utóbb már semmi, de semmi ellentét sem lehetett köztársaság és egyház, polgárság, demokrácia, humanizmus és katolicizmus között. Ma szinte az egyetlen komoly tényező a francia katolikus Egyház, mely szilárdan és biztosan megmaradt a szétomlott Franciaországban. A katasztrófa nyomorúságában ez nyújt vigasztalást a szomorú Franciaország millióinak. S éppen ez az a pont, ahol újabb politikai számítások, sőt veszedelmek köreibe vonják bele a francia katolicizmust Pétainék rendszere a mai Európába ereszti gyökereit De köröskörül érzi, hogy a belső francia talaj még ingatag számára. A polgárság passzivitása, a szocialisták és kommunisták rejtőző, de lankadatlan ellenzékisége és elnyomott aktivitása között a német szolidaritáson kívül alig van tényező, melyre támaszkodhatik. Ilyen körülmények között kísérli meg Darlan kormánya, hogy segítségért forduljon a katolicizmushoz, a franciák egyetlen mai vigasztalójához. Az állam ugyan nem vezette vissza az iskolákba a vallásoktatást, de szemmel láthatóan közeledést, sőt azonosulást keres az Egyházzal. S ugyanekkor az Egyház is látja köröskörül a veszedelmeket. A szocialista-kommunista fenyegetés közelről érinti a francia katolicizmust is. Innét van, hogy Pétain rendszere nem kopogtatott hasztalan a katolikusoknál. A klérus eszmei érdekekből is, saját érdekében is rendet akar a netáni kommunista és szocialista felkeléssel szemben. Ezért csatlakozik a katolikus papság Pétain rendszeréhez. S mivel az Egyháznak újra óriási hatása van az emberekre, a tömegekre, ez az a kapocs, ez az az egyetlen szál, mellyel Pétain és Darlan autoritatív csoportja a tömegek jóvár hagyására és segítségére hivatkozhatik. Az Action Francaise-ben máig is rengeteg a katolikus eredetű elem. Csak Maurrasék mindig rosszalták, hogy a katolicizmus „demokratikus“ és „humanisztikus“ irányba tért... S a francia katolicizmusban is ma már tagadhatatlanul ott vannak bizonyos autoritatív hatások, melyek eredményeit elsősorban a politikai és társadalmi környezetre való állandó aggódó reagálással kell megmagyaráznunk.