Jelenkor, 1959 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1959-04-01 / 2. szám - GÖRBE TÜKÖR - Őrségváltás (szatíra)

C­ÖRBE TÜKÖR Őrségváltás Bementem a Hungáriába. Ott ültek a zsenik. Szomorúak voltak és az egyik vizet ivott. A barátom is ott ült az asztal végén, és valahová mögém, a semmibe nézett. Ebből megértettem, hogy befogadták, ő is zseni lett. Nem örült nekem, nem is nevetett, mint régen szokott. Azért leültem. Nem szóltak hozzám. Később egy zseni, sárga fogaival belerágcsált a csendbe. — Kellene egy nő, — ezt mondta. ■— Mért nem mosod a fogaidat? — néztek rá kérdően. — Ínysorvadásom van, nem lehet — Ecseteltesd. —■ Nem lehet, nincs rá időm. Közben odajött hozzám a pincér. — Egy feketét kérek! — Nekem is kérj ... — súgta a barátom. Kértem neki is. — Az a kérdés, van-e magyar irodalom? — kérdezte a sárga fogú. — Azért valami van, — kockáztatta meg a barátom félhangosan. Erre a zsenik összenéztek, aztán fanyalogva a barátomra. Többet hozzá sem szóltak. Kegyvesztett lett. A pincér meghozta a feketénket. A sárga fogú rendelt magának egy rumot, és öt pohár vizet, aztán megkérdezte: — Az a kérdés, hogy ki a költő? Talán Gyürke? Vagy Nyulászi Kovács Béla? Mindenki rázta a fejét. Határozott „Nem!“ volt minden, még az asztal hideg márványlapja is. — Hát akkor ki a költő? Egy sovány, kopott zseni szólalt meg. — Én vagyok. Magyarország legnagyobb költője vagyok. — Ki ez? — kérdeztem a barátomat. — Kemény Ottó. Kívülről tudja a bibliát. — De a hivatalos irodalom nem törődik veled. — Bizony keveset. Tegnap voltam a nyomdában. Szedik a kötetemet. Olyan sárga táblája lesz, mint a villamos. — Csak nincsenek alatta sínek, — mondta valaki gúnyosan. — Hiába nevettek, tényleg jön a kötetem. — Ha jön, akkor mondd meg, mi lesz az ára? — Nagyon olcsó. Negyvenöt forint. Az olvasók kérésére 150 ezer példány­ban jelentetik meg. De lehet, hogy ez is kevés lesz.

Next