Jelenkor, 1963. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)

1963-12-01 / 12. szám - HORIZONT - Csordás János: A Szabó- és a Siket-ház között

tak. Nekünk, gyerekeknek már városi-úri népeknek tűntek, ruházatuk, hajviseletük sajátos atmosz­férát teremtett, nem is győztük csodálni őket s a kisebb fiútestvéreik, a velünk egykorúak ilyen haza­­látogatások alkalmával úgy megnőttek a szemünkben, hogy az már külön rang volt.­­ Városi vendégeteik vannak! - mondtuk nem kis irigységgel s ezt még tetézte, hogy ilyen­kor került rájuk egy-egy szemetkápráztató színes szvetter, persze többnyire „uraktól levetett­’, de ezt csak évekkel később értettük meg. Hol vannak a Barabics-fiúk, az előbbi család 5 fiúgyereke? Egy kivételével valamennyit fel­szippantotta a főváros, a két háború közti Magyarország belföldi „Amerikája”. Megkíséreljük az ő sorsukat-útjukat is felkutatni krónikánkban, ugyanúgy, mint a Tüske-család kilenc gyerekéét, a Har­matékét, a Mondscheineket, Hellereket, s a Szabó-ház melletti Korpács cigánycsalád megszámlál­hatatlanul sok gyerekéét. Nem könnyű bejárni a szertefutó nyomokat. . . Az új Sugár utcán A régi főtérről indulunk el. A makadám-kövezet helyett fekete-szürke aszfalttenger, melyben a felújított hajdani házak, kiképzett járdaszigetek, gondozott parkszegélyek, a felnyúló háromcsöves neon ostornyelek úgy harsognak, hogy szinte hallani lehet ebben a szikrázó-vakító kánikulai nap­fényben. Némi tekergőzés után érünk ki a Sugárútra (így hívták és hívják, egyben kimondva). Ahogy jobbról elhagyom S. Pali bácsi hajdani zsuppos házikóját, a nemrég újraolvasott Hamsun-regény eposzi méretű parszthőse, Isak jut eszembe. Itt, ebben az utcában mintha sok Isak élt volna, hiszen szinte valamennyinek - egy-két család kivételével - új csapást kellett vágnia, ha nem is a vadon­ban, de a kiparcellázott, meztelenül-csupaszon juttatott OFB házhelyeken, melyeken még csak egy haszonfa sem volt, de még egy proletár-szederfa sem, legfeljebb akácbozót, de az se sok. Ezeken a kis talpalatnyi szögleteken kellett megvetni a lábukat, s a semmiből, azaz a puszta földből kellett felhúzni a kis szobakonyhás tömésházakat, melléjük az istállót, mert még a kezdő parasztember sem lehet meg állat nélkül. Asszonynak, gyereknek kell a tej, a tejhaszon, a szaporulatból meg pénz lesz, az meg ruhára, lábbelire meg a boltra kell, ami meg­marad, abból egy kis cserepet, téglát, meszet kell venni, mert a terveket ebben az életben nem is kell kigondolni, maga az élet gondolja ki, csak tudomásul kell venni és munkálkodni érte, hogy minden növekedjék, ahogy növekedik a fa, a bozót, a búza, a gyerek, a jószág, egyszóval minden élőlény itt a napos vagy csillagos ég alatt. Míg a hamsun­i hősökről gondolkodom, tétován lépkedek a kilométer hosszú utcán végignyúj­tózó betonjárdán. A hajdanvolt makadám kocsiút kiszélesítve és lecsövezve, az autógumiktól kifé­nyesedett aszfaltburkolat könyörtelenül a szemembe vágja a fényt, napszemüveg kellene. Igen, a fénnyel kell szembemenni, hunyorgatva és pislákolva, s majdan beülni a hűvös szobába, s beszél­getni multi árnyakról, jelenbeli fényekről és árnyakról . . . Már néhány éve megszoktam, hogy a régi házak helyett teljesen újak vannak, éppoly kényel­mesek és szépek, mint annyifelé az országban. Még be is vannak vakolva cementes habarccsal, hogy az eső ki ne kezdhesse őket, s át ne járhassa a szél. Mert itt mindig erős volt a széljárás, észak­nyugatról sík mező és legelő, s legtöbbször onnan tört ránk a vihar, a tél is ebből az irányból zúdult mindig a falura. Régen kukoricaszárral kellett körültámogatni a tömésházakat, meg R. néném fa­­berena-házát, bár még az volt a legmelegebb. Éppen hozzájuk kopogunk be feleségemmel, mert M. nénéméknél csukva az előszobaajtó, csend van a házban, az udvaron, az istállónál sem mozog senki. R. néném harminc éve izületés, azóta nem végezhet kinti munkát, így mindig otthon van. De most a „fiatal” sógor kivételével együtt találjuk őket, sőt M. néném is náluk szomszédok Kényelmes, vaskorlátos lépcsőn megyünk fel a lakásába, így: megyünk fel”. Hol van már a régi küszöbös faház, amikor a csurgásból egye­nesen a konyhába lehetett lépni! Szürke, apró cementlapos előszoba, csinos kis asztalkával, hímzett fehér terítővel van fedve, rajta nagy Orion vevő. Még két széket hoznak a fiatalok szobájából, mely az ajtónyílásból láthatóan csupa szőnyeg, csak itt-ott virít elő a sárga, fényesre pásztázott padló. Két éve jártam itt, akkor még nem volt padlós a szoba, az előszoba és a konyha sem cementlapos, mert valamilyen színes műburkolattal kísérleteztek, mint amilyen a középületek padlózata, de itt nem vált be, kicserélték hát a jóval drágábbra. Az öröm, a szíves fogadtatás közben nem is veszem észre, hogy unokahúgom a konyhába szökött, ennivalót készít. Alig negyedóra, s előttünk van a le­sütött hús, a tojásrántotta, s a mindennél jobb, csodálatos rozskenyér, mely előtte nap sülhetett. Nem szabad nem enni, a visszautasítás, nem tudom, milyen ősi időkből hagyományozódott ez így, sértés lenne. Az evésen hamar túlesünk (ők nem esznek velünk, uzsonnaidő sincs, mi sem vagyunk éhesek). A mára, az utóbbi évek változásaira terelem a szót. Elsősorban a téeszbe­lépésre gondolok, hallottam, itt sem ment könnyen, nemcsak tusa, de némi ellenállás is volt, hiszen nyolc holdnyi kis földjüknek jó kétharmadát közösen gürcölték össze, nem sok volt benne az örökség, talán két hold- 1146

Next