Jelenkor, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1964-01-01 / 1. szám - Táj és történelem (Csányi László, Gáll István, Hunyady József, Kalász Márton, Kardos Tibor, Kopányi György, Szinnyei Júlia, Takáts Gyula, Tatay Sándor)
kos homlokzat órája alól. Janus Pannonius püspöki asztala nagyobb és gazdagabb lehetet, de szeretete aligha nagyobb, mint a dóm költőjéé. Magasan a kéziszellem salabakter és szőrszálhasogató polgári mércéje fölött állt. Sokszor a gyomorkorgás is összemuzsikálta ezt a barátságot. Akadt olyan idő, különösen az ötödik év végén, hogy külön Útikalauzt kellett összeállítani Útjaink térképére az utcákat, a hitelezők cégjei szerint rajzoltuk. Általában, ha kissé zárkózott volt is, de meghitt kedélyű és segíteni kész szegénység levegője árad szét az egyetem és a város falai közül. Egyetemi éveim alatt ismerkedtem össze a regényíró orvosszigorló Marék Antallal is. Felvidéki volt. A Pozsonyból tíz évvel korábban Pécsre került egyetemünkön tanult, ahol akkor még több volt a szlovák anyanyelvű altiszt, mint a magyar. Mennyi, menynyi érdekes történetet meséltek Pozsonyról. Kezdetben Marek küldötte írásaimat a szlovákiai magyar írók folyóiratának, a Magyar Minervának. Így kerültem Pécsről szorosabb kapcsolatba Prága, Pozsony, Kassa és a Sarlós mozgalom íróival. Mindig eltűnődtünk azon, valahányszor havonta pontosan megérkezett a Reinel által jól szerkesztett és szép kiállítású Magyar Minerva, hogy lehet az és milyen az a hazai „kultúrfölény” és irodalompolitika, amelyiknek csak fővárosi írói és folyóiratai vannak. Így jutottunk néhányan arra a gondolatra, hogy Pécsen megjelenő irodalmi folyóiratot teremtsünk. 1932-ben történt, egy évvel a Janus Pannonius Társaság megalakulása után, hogy, tervünkkel mint máskor, most is felkerestük Várkonyi Nándort, akit nemcsak az egyetemről és a könyvtárból ismertünk. Puritán, csupa könyv lakása és irodája az Egyetemi Könyvtár múlt századi szép palotájában nemcsak a pécsi és baranyai, de az ország íróinak is gyakori találkozóhelye volt. Nem mint diák a professzorhoz, de mint baráthoz jártunk. Tudása, alapos és európai tájékozottsága, segítő türelme, megszállott lelkesedése és szerénysége magához vonzotta a fiatalokat. Itt, nála tárgyalhattuk meg, (ha megjelenhetett volna) a Sorsunkat kilenc évvel megelőző Öttorony című irodalmi folyóirat tervét. Úgy látszott, hogy lesz belőle valami, mert előszavát Weöres felkérésére már meg is írta Babits Mihály. Anyagi bázis híján az egész csak terv maradt és csak 1941-ben született meg a régvárt dunántúli folyóirat, a Sorsunk, a Janus Pannonius Társaság irodalmi lapja. A társaság 1931-1934 közötti csaknem minden felolvasó ülésén ott voltam. Zsúfolt termek. . . És ünnepi hangulat sugárzott az emberekből. E felolvasóülések az élő magyar irodalmat hozták, tájaink színével tarkítva, nekünk a húszéveseknek. Az élettel egészítették ki a klasszikust. 1934 után, amikor visszakerültem szülőhazámba, Somogyba és azután is, bármerre jártam, ez az irodalmi folyóiratokban és társaságokban újra és újra föl-fölélegző pécsi légkör nemcsak kapocs volt a város és köztem, de gyökeret vert emlékeivel, árnyalt és derülő érzéseivel munkáimban és tetteimben, azt hiszem, ma is színezi stílusomat. Ami a tájat illeti és a történelmi, gazdasági arculatot, arról is szeretnék megemlékezni. A táj önmaga, ragaszthatnak bármilyen címkét munkásságomra az irodalomkritika patikázusai, bátram kimondhatom, különösen sohasem érdekelt. Magamat pedig akkorának sohasem tartottam, írhatták, hogy a „dunántúli táj és lelkiség kifejezője” stb. lennék, hogy egy ilyen irdatlan értéknek, mint amit Pannónia szelleme és arca sugároz, annak értőjének hittem volna. Ezt a rám oly sokszor akasztott „dicséretet” inkább felületességnek, a lényeg megkerülésének tartottam. Hisz legtöbb kritikusom a pannon szón, minit jelzőn túl alig ásott. A külsőről leltárt felvenni sohasem volt szándékom. Ám a táj és a rajta született társadalom és annak műveltsége és történelme együtt, az egész, valóban mindig izgatott. De ebből is elsősorban az az emberi érzés és gondolat érdekelt, amelyet a test és lélek kegyetlen társbérletében születő, alkotásokban megjeleníthettünk. Az a játék és az a művészet, amelyet az ilyen egész táj ihlet. Erről vallani és ilyen művet alkotni természetes, hogy csak annak a világnak külső és tartalmi formáival (segédeszközeivel) lehet, amelyben élek. Azt hiszem, az ilyen törekvés nem a külsőre, de a sokrétűségre és egyetemességre való vágyat jelenti. Ehhez sok más vidék is adhatott volna teret, de jobbat és tömörebbet, mint a pécsi, kevés. E tájon a történelem olyan sokrétű tárgyi és szellemi, és etnikai kincset préselt egybe, és a rómaitól napjainkig akkora kontinuitással, hogy kimerítésén csak kísérletezhetünk. Köveinek és stílusának rajzait meg egyenesen élesebbé teszi az a mediterrán 46