Jelenkor, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)

1964-01-01 / 1. szám - Táj és történelem (Csányi László, Gáll István, Hunyady József, Kalász Márton, Kardos Tibor, Kopányi György, Szinnyei Júlia, Takáts Gyula, Tatay Sándor)

kos homlokzat órája alól. Janus Pannonius püspöki asztala nagyobb és gazdagabb lehe­tet, de szeretete aligha nagyobb, mint a dóm költőjéé. Magasan a kéziszellem salabakter és szőrszálhasogató polgári mércéje fölött állt. Sokszor a gyomorkorgás­ is összemuzsi­kálta ezt a barátságot. Akadt olyan idő, különösen az ötödik év végén, hogy külön Úti­kalauzt kellett összeállítani Útjaink térképére az utcákat, a hitelezők cégjei szerint raj­zoltuk. Általában, ha kissé zárkózott volt is, de meghitt kedélyű és segíteni kész sze­génység levegője árad szét az egyetem és a város falai közül. Egyetemi éveim alatt ismerkedtem össze a regényíró orvosszigorló Marék Antallal is. Felvidéki volt. A Pozsonyból tíz évvel korábban Pécsre került egyetemünkön tanult, ahol akkor még több volt a szlovák anyanyelvű altiszt, mint a magyar. Mennyi, meny­nyi érdekes történetet meséltek Pozsonyról. Kezdetben Marek küldötte írásaimat a szlovákiai magyar írók folyóiratának, a Magyar Minervának. Így kerültem Pécsről szo­rosabb kapcsolatba Prága, Pozsony, Kassa és a Sarlós mozgalom íróival. Mindig el­tűnődtünk azon, valahányszor havonta pontosan megérkezett a Reinel által jól szerkesz­tett és szép kiállítású Magyar Minerva, hogy lehet az és milyen az a hazai „kultúrfö­­lény” és irodalompolitika, amelyiknek csak fővárosi írói és folyóiratai vannak. Így ju­tottunk néhányan arra a gondolatra, hogy Pécsen megjelenő irodalmi folyóiratot te­remtsünk. 1932-ben történt, egy évvel a Janus Pannonius Társaság megalakulása után, hogy, tervünkkel mint máskor, most is felkerestük Várkonyi Nándort, akit nemcsak az egyetemről és a könyvtárból ismertünk. Puritán, csupa könyv lakása és irodája az Egye­temi Könyvtár múlt századi szép palotájában nemcsak a pécsi és baranyai, de az ország íróinak is gyakori találkozóhelye volt. Nem mint diák a professzorhoz, de mint barát­hoz jártunk. Tudása, alapos és európai tájékozottsága, segítő türelme, megszállott lel­kesedése és szerénysége magához vonzotta a fiatalokat. Itt, nála tárgyalhattuk meg, (ha megjelenhetett volna) a Sorsunkat kilenc évvel megelőző Öttorony című irodalmi folyóirat tervét. Úgy látszott, hogy lesz belőle valami, mert előszavát Weöres felkéré­sére már meg is írta Babits Mihály. Anyagi bázis híján az egész csak terv maradt és csak 1941-ben született meg a régvárt dunántúli folyóirat, a Sorsunk, a Janus Panno­nius Társaság irodalmi lapja. A társaság 1931-1934 közötti csaknem minden felolvasó ülésén ott voltam. Zsúfolt termek. . . És ünnepi hangulat sugárzott az emberekből. E felolvasóülések az élő magyar irodalmat hozták, tájaink színével tarkítva, nekünk a húszéveseknek. Az élettel egészítették ki a klasszikust. 1934 után, amikor visszakerültem szülőhazámba, Somogyba és azután is, bármerre jártam, ez az irodalmi folyóiratokban és társaságokban újra és újra föl-föl­élegző pécsi légkör nemcsak kapocs volt a város és köztem, de gyökeret vert emlékeivel, árnyalt és derülő érzéseivel munkáimban és tet­teimben, azt hiszem, ma is színezi stílusomat. Ami a tájat illeti és a történelmi, gazdasági arculatot, arról is szeretnék megem­lékezni. A táj önmaga,­­ ragaszthatnak bármilyen címkét munkásságomra az irodalom­­kritika patikázusai­­, bátram kimondhatom, különösen sohasem érdekelt. Magamat pe­dig akkorának sohasem tartottam,­­ írhatták, hogy a „dunántúli táj és lelkiség kife­jezője” stb. lennék,­­ hogy egy ilyen irdatlan értéknek, mint amit Pannónia szelleme és arca sugároz, annak értőjének hittem volna. Ezt a rám oly sokszor akasztott „dicsé­retet” inkább felületességnek, a lényeg megkerülésének tartottam. Hisz legtöbb kritiku­som a pannon szón, minit jelzőn túl alig ásott. A külsőről leltárt felvenni sohasem volt szándékom. Ám a táj és a rajta született társadalom és annak műveltsége és történelme együtt, az egész, valóban mindig izgatott. De ebből is elsősorban az az emberi érzés és gondolat érdekelt, amelyet a test és lélek kegyetlen társbérletében születő, alkotások­ban megjeleníthettünk. Az a játék és az a művészet, amelyet az ilyen egész táj ihlet. Erről vallani és ilyen művet alkotni természetes, hogy csak annak a világnak külső és tartalmi formáival (segédeszközeivel) lehet, amelyben élek. Azt hiszem, az ilyen törek­vés nem a külsőre, de a sokrétűségre és egyetemességre való vágyat jelenti. Ehhez sok más vidék is adhatott volna teret, de jobbat és tömörebbet, mint a pécsi, kevés. E tájon a történelem olyan sokrétű tárgyi és szellemi, és etnikai kincset préselt egybe, és a rómaitól napjainkig akkora kontinuitással, hogy kimerítésén csak kísérletezhe­tünk. Köveinek és stílusának rajzait meg egyenesen élesebbé teszi az a mediterrán 46

Next