Jelenkor, 1968. július-december (11. évfolyam, 7-12. szám)
1968-07-01 / 7-8. szám - Kritikák
hetség és az sem lebecsülendő szempont, hogy talán ő volt a legtudatosabb magyar naturalista. Zolai módszerességgel akarta bemutatni a „kiválás genezisét"-t, s a ciklus elkészült darabjai, különösen a „Fuimus", tehetséges próbálkozások a naturalista regény meghonosítására. Justia prózájának impresszionista jellege alkalmat adott volna a két irány magyar jelentkezésének és viszonyának vizsgálatára. Külön problémát jelentenek a bevezető tanulmány utolsó fejezetei, amelyek a naturalizmus XX. századi továbbélésével foglalkoznak. Az amerikai regény egyes képviselőinél joggal beszélhetünk naturalizmusról (Dreiser, Dos Passos), sőt idekívánkozik Faulkner alkotói módszerének nem egy vonása is (nyers színek, az ösztönök részletező rajza, átöröklés, biológiai meghatározottság, stb.). De a neorealizmus már nem feltétlenül a naturalizmusra vezetendő vissza, inkább a realizmus egy új hajtása. S éppen itt bukkan elő a tanulmány egyetlen gyenge pontja: irodalmi, művészeti irányzatról szól, mégsem körvonalazza kellő határozottsággal és részletességgel azokat a jegyeket, amelyek alapján egy mű (vagy életmű) naturalista jellege felismerhető volna. Nem pótolják ezt a dokumentumok sem, hiszen nem az az érdekes itt, hogy milyen regényt akart írni Zola és milyen drámát Hauptmann, hanem az, hogy 50-100 év távlatából milyen közös formai sajátosságai vannak az ösztönösen, vagy tudatosan naturalista műalkotásoknak. Ha a bevezető tanulmány ezt a munkát elvégezte volna, megszabadult volna mozaikszerűségétől is. Továbbgondolásaink, kiegészítéseink rangos műhöz kapcsolódnak. Czine Mihály bevezető tanulmánya az említett hiányérzetek ellenére kitűnő munka. Czine stílusának sokszor megcsodált értékei (világosság, arányosság, költői erő, szemléletesség) az anyagban való otthonossággal, széles áttekintő képességgel párosulnak. Felesleges hivatkozások nehézkes apparátusa helyett tömör és olvasmányos formában vezeti be az olvasót a naturalizmus kérdéseinek körébe. Imponáló tájékozottsággal tud távlatokat nyitni Rabelaistől Csák Gyuláig. Nem hallgatja el az irányzat egyoldalúságait, gyengéit sem, mégis meg tudja mutatni a naturalizmus tanításaiban az örök értékeket. Mert a „kíméletlen igazságot” követelő naturalista esztétika minden idők művészetének fontos kritériumát mondotta ki. (Gondolat) IMRE LÁSZLÓ VITA AZ IFJÚSÁGI IRODALOMRÓL Jelenkor 1965-1966 (Cikkek és tanulmányok) Szerény kis kötet, jelentőségét a „beavatottak" mégis pontosan tudják. A vita, amelynek legfontosabb részeit igyekszik a kötet összefogni, 1965-66-ban zajlott le a Jelenkor hasábjain. Másfél éven át jelentek meg a cikkek, hozzászólások, vélemények, s közben az írószövetség több tanácskozást rendezett a témáról. A pécsi konferencia, amely vitazáró céllal szerveződött, természetesen nem zárta le, inkább tovább szélesítette a vitát. Nagyjában-egészében a fentiekből építkezik a könyv, mindössze egy írást közöl e körön kívül, Kolta Ferenc „Húsz év ifjúsági irodalma" című tanulmányát. Utóbbi mégis szervesen illik a kötetbe, sőt, aki elolvassa, úgy is érezheti: nélkülözhetetlen. Hasonlóképpen igen hasznos a Rákai István által összeállított bibliográfiai tájékoztató. A vita anyagát valóban ki kellett adni önálló kötetben. Ennek szükségessége legjobban most derül ki, amikor az érdeklődő már kezében tarthatja a könyvet. Ki kellett adni, részint a vállalkozás egyedi súlya miatt, hisz minden megelőző próbálkozás ellenére ez a vita volt a legátfogóbb, leglényegretörőbb, legszélesebb az ifjúsági irodalom helyzetéről és problémáiról. Ki kellett adni másrészt a téma miatt, éppen amiatt, ami a kötetből legáthatóbban süt: az ifjúsági irodalom elvi-gyakorlati kérdéseinek hihetetlen elhanyagoltsága miatt. A kötet puszta ténye szimbólum gyanánt jelzi, hogy talán mégsem volt pusztába kiáltott szó a sok elhangzott panasz, tettre serkentő kritika. A szerkesztőnek, Szederkényi Ervinnek, jókora anyagból kellett válogatnia, elsősorban a probléma minél többoldalú megvilágítása szempontjának alapján. A helyzetet nyilván bonyolította, hogy a vitában sok volt a spontaneitás, a hozzászólók a maguk véleményét a vita hevében, olykor részletkérdésre szűkítve, olykor ismétlésekbe is bocsátkozva fejtették ki. A hatalmas kérdéskörben nem lévén vezérfonalnem is lehetett, persze, hiszen a téma kidolgozatlan