Jelenkor, 1968. július-december (11. évfolyam, 7-12. szám)
1968-07-01 / 7-8. szám - TV-szemle
Furcsa, elgondolkoztató ellentmondások ezek. A mesékben, gyermekműsorokban tapasztalható legsúlyosabb hiány az életszerűség. A Tüskevárnak minden korosztály előtt óriási sikere volt. Vajon miért? Irodalmi értéke, filmszerűsége, ügyes gyermekszereplői mellett nem utolsósorban a szépen, élvezetesen feltárt csodás természeti világ miatt is. A titokzatos nádi víz- és madárvilág, maga a természet önmagában is vonzerő a gyermekek számára. Szédületesen urbanizálódó korunkban a természet hovatovább rezervátummá lesz, a városi ember csupán hétvégi adagszerűségében tart vele kapcsolatot. Az ország lakosságának jelentős része városokban, sőt, modern lakótelepeken él. Meghökkentő látvány, amikor a lakótelepen egy véletlenül odatévedt kutya után csodálkozva, érdeklődve, izgatottan, csapatokba verődve vonulnak a bérházi gyerekek. Egy házőrző komondor megközelíthetőségében nincs már közelebb az emberhez, a gyerekekhez, mint egy állatkerti oroszlán, vagy egy jegesmedve. A természeti világ persze, csupán egy része az életszerűségnek, és amikor életszerűségről beszélünk, a televízió gyermekműsorainak életszerűségéről, akkor egy sokkal komplexebb értelmezésben tesszük ezt, valami szikronitásra gondolunk, a felnőttvilág reális életszerűségével. Az életszerűség tehát áttételes vonás, egyetemes vonás, ha úgy tetszik, amely éppúgy vonatkozik a mesetémákra is, a feldolgozás módszereire is, azokra a morális kérdésekre is, amelyekre egy-egy mese vagy bábfilm a maga sajátos módján választ akar adni. Az életszerűség az anyagnak, a mesének végülis a „vegyi"-kérdése. A gyermekműsorok terén tapasztalható másik figyelemreméltó probléma a már-már krónikus irodalmiatlanság. A néhány kivétel - Móra-adaptációk irodalmi értékű sorozatok - szinte nagyítják a különbséget, és egyben sürgetik a változást. Rossz példákat viszont - sajnos - bőven lehetne idézni. Az ifjúsági szépirodalom, az alapműveltséghez tartozó irodalmi művek az eddigieknél lényegesen nagyobb teret követelnek! Mondjuk ki nyíltan: a képernyő gyermek és ifjúsági műsoraiban a színvonalbiztonságot csak az irodalmi művek segítségével lehet garantálni, és ifjúsági irodalmunk , hagyományaink és mai, szocialista ifjúsági irodalmunk is - elég bőséges választékkal áll a televízió rendelkezésére. Csak élni kell ezekkel a művekkel! Furcsa, már-már megmagyarázhatatlan ellentmondás, hogy a felnőttek a legkorszerűbb, a modern megoldások részesei, alkotói munkájukban, műélvezetben, általános időtöltésben stb. — a gyerekek pedig, három-négyéves koruktól kezdve egészen addig, amíg gyerekek, valami avult, kifáradt, helyenként falvédő-igényű műsorprogramot kapnak. Egyes helyeken kísérletként a másfél-kétéves gyerekeket (meglepően jó eredményekkel) úszni tanítják. A négy-ötéves (és még náluk is idősebb) gyerekek pedig a Cica-Mica és a Mazsola bábjelenetek korszerűnek nem nevezhető élményével vonulnak éjszakai nyugovóra. Szó sincs róla, hogy a televízió egyedül volna felelős a gyerekek korszerű belső, szellemi-morális világának helyes kialakításáért, de azért idézzük csak vissza a más formákban már oly sokszor megfogalmazott sorokat: „a legegyszerűbb otthonok falai közé is be tudja vinni, amit az elmenést, odazarándoklást megkívánó színház és mozi nyújthat, s ezeken kívül még sok-sok mindenféle, főleg aktuális anyagot". A televízió gyermekműsorainak nagy tömeghatása van. Nem mindegy, hogy gyermeknek való vagy gyermeteg, nem mindegy, hogy tételszerű agyszülemény, vagy ötletes, életszerű, játékosan magávalragadó, s nem mindegy, hogy milyen színvonalú, hogy irodalom-e, legalább a szó tágabb értelmezésében, vagy pedig még tágabb értelmezésében sem értékelhető. A televízió gyermekműsorainak ideje mennyiségileg elég sok, s hogy igazságtalanok ne legyünk, hangsúlyozni kell, hogy nem egyszer láthatunk magasabb igényeket kielégítő mese- és gyermekműsorokat is. De a méreteiben impozáns műsoridő mellett szükséges volna egy kis műfaji mozgás is, egy kis megújulás. Kétségtelen, hogy a gyerekek színvonalérzékenysége rendszerint az emóciók mögé szorul. Mazsola hosszú éveken át a gyerekek mesesztárja volt. Értesüléseink szerint most „nyugdíjba" megy. Annak, hogy egy-egy jellegzetes mesefigura kialakuljon és továbbéljen - gyermekigénye van. A gyerekek szeretik ezeket a kis szimpatikus figurákat, izgalommal várják a jelentkezésüket, s nem ritka, hogy „jótanácsaikat" szívesen meg is fogadják. De mennyi ilyen figura legyen? Meddig éljenek? Meddig terjed a hatásfokuk? Mikor következik el az a perc, amikor a gyerekek már megunják? A kérdések összefüggnek egymással. Ha kevés a jellegzetes mesefigura, egy-egy mesealak nem „élhet" olyan hosszú ideig a képernyő kis közönsége előtt, mintha nagyobb a „konkurrenciája". A televízió, bizony, kevés jó mesefigurát produkált, és azok is, amelyeket megteremtett - inkább csak az ötéves kor alatt arattak igazán sikert. Mindent nem kívánhatunk a televíziótól, a gyerekműsorok szerkesztőitől sem, de jó ötletsorozatokat, új és új megoldásokat - gondolom, igen. Gondoljunk csak vissza - a színvonalkülönbségeket most ne vegyük figyelembe - az amerikai Foxi Maxira, az NDK televíziójának Bummi-mackójára, a francia Joe-ra, aki érdekes kalandokat élt át a méhek, illetve a hangyák országában, vagy az ugyancsak francia Kacsa Kázmér furcsa kalandjaira. A gyerekműsorok is állandó megújulást, szakadatlan ötletsorozatot kívánnak, mert ha jól meggondoljuk, a gyermek a legigényesebb és egyben a legtürelmetlenebb közönség. THIERY ÁRPÁD766