Jelenkor, 1969. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1969-10-01 / 10. szám - Dévényi Iván: Három képzőművészeti évforduló
és enigmatikus egyéniség . . . Szakít osztálya erkölcsi normáival, de azért (az úri virtust követve, egyelőre még ismeretlen ok miatt) kardpárbajt vív; tele van jósággal és részvéttel, felháborodik, ha egy lovat ütnek, ugyanakkor végignéz egy kivégzést,nincstelen barátai - kocsisok, tönkrement patikusok, csődbejutott kereskedők — gúnyos vagy bántó szót sohasem hallhattak tőle, de kollégáját, Katona Nándor tájképfestőt szarkazmusával sokszor megkínozza, megalázza... A karrier és a nagyvilági siker vágya időnként felébred benne, de ilyen természetű ambíciói hamar el is enyésznek. 1897-ben gyűjteményes kiállítása nyílik az egyik legtekintélyesebb párizsi galériában, Georges Petit-nél. A közönség és a sajtó nagy tetszéssel fogadta a képeket, amelyekből igen sok el is kelt. A kitűnő párizsi start után minden kilátás megvolt arra, hogy Mednyánszky az Európa-szerte jól ismert, arrivált festők egyike legyen. Ő azonban ettől a lehetőségtől végül is visszariadt, a tüzes vasat tartósan ütni, műkereskedőknek, műgyűjtőknek és befolyásos műkritikusoknak udvarolni: ez nem volt az ő kenyere. Mivel sok a támogatottja, akik mind pénzt várnak tőle, valósággal ontja a képeket, amelyek között sok a konvencionális munka. A nagyközönség túlnyomórészt festményeinek érdektelenebb részét ismeri, ezeket akasztják szalonjaik falára a tehetős családok. S míg a Dandin Györgyök csengő aranyakkal fizetik meg a kevésbé kvalitásos Mednyánszky-képeket, addig remekműveit, kivételes szépségű kompozícióit kopott ruházatú kisemberekre tukmálja rá - ajándékként - a művész. (L. Gál György Sándor: „Találkozás Mednyánszkyval", Műterem, 1958. évi 8. sz.) Amíg a művész élt, figurális képeit csupán egy szűk kör ismerte; a díjakat a zsűrik tájképeire adták, a közvélemény Mednyánszkyt mint bensőséges tájak festőjét könyvelte el. Az utókort viszont - bár tiszteli Mednyánszkyt, a paysage intime mesterét - az alkotónak azok a „monumentális és megdöbbentő erejű emberképei" (Lyka Károly) érdeklik elsősorban, amelyek „a társadalmon, a törvényen kívüli figurák borzongató magányát, a mindenhonnan való kiűzöttség, a sehova nem tartozás, a sorstól tiportság fájdalmát" (Németh Lajos) szólaltatják meg. A század végén - amikor a millenáris évforduló körüli évek tárlatain „Az ellenállhatatlan", a „Melyik itt a Lizi kisasszony?", a „Kosok az akolban", a „Könnyű más kárán nevetni", a „Terefere a mosásnál", a „Kóstolja, de édes!" és más hasonló termékek készítőit, Roskovicsot, Aggházyt, Skuteckyt és másokat övezte babérkoszorú — Mednyánszky ezt jegyezte be szokása szerint görög betűkkel — naplójába: „A lelket festeni!" Munkái - gondoljunk a „Töprengő"-re, az „Ágrólszakadt"-ra, „Az öreg és a fiatal csavargó"-ra, a „Leselkedők"-re, a „Lincselés"-re, az „Orosz hadifogoly"-ra, a „Melegedő katonák"-ra, a „Rabbifej"-re és még sok más, budapesti, pécsi, pozsonyi múzeumokban és magángyűjteményekben őrzött munkáira - e két szóba sűrített célkitűzésnek valóraváltásai. A mester egyike volt azoknak a nagy művészeknek, akik - mint ezt André Gide az igazán jelentős alkotóktól megkövetelte - alászállottak az emberi lélek sötét és veszélyes tárnáinak mélyére, hogy e lenti világ rejtelmeiről a festészet nyelvén számot adjanak. Az ötven éve halott Mednyánszky László a művészet Vasco da Gamás, Cook kapitányai közé tartozott, azok közé a festők közé, akik új felfedezésekkel, új tartományokkal gazdagították a magyar és az egyetemes kultúra birodalmát. • Húsz esztendeje, hogy 1949 nyarán - pátriárkai korban - eltávozott közülünk Koszta József, a modern magyar festészet nagy koloristája. A Brassóban, 1861-ben született művész - az elemi iskola néhány osztályának elvégzése után - fényképészinas lett, majd vándorpiktorként járta be az erdélyi kastélyokat. Képzőművészeti tanulmányait Budapesten végezte (Lotz és Székely Bertalan növendékeként), majd a bécsi és müncheni akadémiára s Itáliába és Párizsba is eljutott. Hogy vajon Nagybányán dolgozott-e, ez nem teljesen tisztázott kérdés. Réti István szerint („A nagybányai művésztelep", 1954) 1902-ben háromnegyed évet tölt