Jelenkor, 1970. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)

1970-06-01 / 6. szám - Kalász Márton: Torokban (elbeszélés)

KALÁSZ MÁRTON Torokban Az indíték a következő volt: egy asszony jött a boltból hazafelé a hírrel, hogy rekvirálják az állatokat. Németek járnak házról házra. Betaszítják az istállóajtót, bebújnak a disznóólba, még a szérűn is térülnek-fordulnak. Azt mondják, fegyve­rük sincs a németeknek, csupasz antantszíj lóg a vállukon, s az egyik jókora bottal szúrkálja a kazlakat. Azonban velük van az elöljáróság embere. Tehát hivatalos a dolog. A jószágot ma estig összegyűjtik és alkonyattal elhajtják nyugat felé. Az idős férfinép és a fiatalasszonyok nagy része kint volt a mezőn. Az öreg Sám­son még reggel kiment a szőlőhegyre, betakarni a pár sort. Ránézni, gondját visel­ni az újbornak, hátha pénzzé lehetne tenni karácsony előtt. Csak a fiatalasszony volt idehaza, Sámsonná, s a tízéves kisfiú, Sámsonéknak évek óta nem volt tehenük. Malacuk valami ártalmasat ehetett még kora ősszel megdöglött. Az öreg Sámson úgy számított, hogy most már csak kész hízót érdemes venni, s szomszéd falubeli lánya, aki jobb módú özvegyemberhez ment, ígért is neki egyet. Üres volt nagyjából az udvar náluk, kivéve a néhány ba­romfit, ami a rozsén s a faltövi padkán ejtőzött a renyhe napsütésben. Ifjabb Sámsonná tehát nyugodtan nézte a kapu mögül, hogyan bolydul az utca. Közben a kezét törölgette, mivel odabent mosott. Jani, a kisfiú, szaladva jött haza a szomszédból. — Édesanyám — kiáltotta­­, hajtsuk mi is a jószágot, mert jönnek a rekvirá­lók. Sámsonná nevetett. — Mit hajtsunk, édes pofám? Jani besurrant mellette a kapun. — De a tyúkjainkat elvihetik. Meg a Matykó kakasomat. Sámsonná még egyre nevetett. — Kellenek azoknak a mi vacak tyúkjaink. Az utca sarában disznók, birkák, ludak tipródtak. A környék gyerekei terelték őket. A Ragadány fiú két tehenet hajtott át, máshonnan is hoztak tehenet. A kapuk­ból pókhálós szemű öregasszonyok figyelték a sürgés-forgást. A köznél állat, gyerek egyformán megtorlódott, vesszők suttyogtak, riadt állathangok hallatszottak. Sám­sonná tudta, a Torokba mennek. Mióta emlékezni tud, az emberek a valóságban vagy elbeszéléseikben mindig a Torokba igyekeznek, ha baj van. Nyújthat-e valódi védel­met az a hely, nem tudta. Félt volna bemenni, kígyót, más férget sejtett ott mindig a szálas fűben, a járhatatlan bozótban. Jani majd föllökte a kapuban, ugrándozva kelt át a sáron a többiek után. Hóna alatt borzolódott, szinte lobogott Matykó, a nagy piros kakas. Kicsit követte sze­mével, mosolygott, hadd fusson, legalább nem unatkozik idehaza és nincsen láb alatt. Majd becsukta a kiskaput és sóhajtott. Hátha az apjától hoz ma már levelet vagy legalább tábori lapot a posta. A gyerekek fürgén vonultak a meredek dombon fölfelé. Már teljesen abban él­tek, hogy megbízatásuk van. Fojtott hangon kiáltoztak, rendet tartottak, a jószág kárt ne tegyen a kertekben. Fölugráltak egy-egy ikrássá töppedt szilvaszemért, amely a szélfésülte koronák alján fityegett. Megkóstolták a kökényt, de még összehúzta a szájukat. Minél följebb értek, annál izgatottabbak lettek. Szuszogtak, billegtek az

Next