Jelenkor, 1970. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
1970-12-01 / 12. szám - Bertha Bulcsu: Te jössz, Lupusz (regény, II. rész)
A toprongyos öregasszony azonnal felkapta az egyiket és belekortyolt. A függönyelőtt álldogáló idős hölgy a kezét tördelte: — Úgy értsem, hogy ez__Ez a másik pohár pedig ...? — Igen ... Ezt pontosan így kell értelmezni. Tessék fogyasztani... Ez a legjobb rum, amit az utolsó két hétben ittam . . . Az idős hölgy belekóstolt a rumba, aztán elmosolyodott: — Teába szoktuk inni azelőtt... — Azelőtt kérem persze. Mivel szögletes volt a rum ... — Szögletes? ... Erre nem emlékszem. — Szögletes volt kérem, ez teljesen világos ... — A fiam levelét várom . .. Már tegnap itt kellett volna lenni a levélnek. Nem értem mit csinálnak a levéllel__? Nem értem ... — Én már nem várok levelet - szólalt meg a toprongyos öregasszony, s a rumot ringatta a pohárban, mint egy csecsemőt. — Ha az embernek nincs címe, nem kap levelet - vélekedett Lupusz. — Nem a cím .. . Címem még csak lenne, de nekem már nem él senkim ... Meghaltak. Mindenki meghalt. A szüleim, a gyerekeim, a férjem__ Én maradtam meg egyedül... Bent lakom az otthonban ... Nem szeretek az otthonban lakni. Mindig megszököm onnan ... Most is szökésben vagyok ... — Jaj nem haragszanak — szólalt meg az idős hölgy —, úgy érzem be kellene magukat hívnom. Olyan kedves emberek ... De nem tehetem... A fiam megtiltotta. Azt mondta, hogy senkit nem engedhetek be, még a szerelőket sem, mert kirabolnak ... Pedig nincs ám itt semmi rabolni való. Csak a bútorok, néhány terítő__Kinek kell már az ilyen rongy ...? — Hát ez bizony senkinek ... Valami rendesebb dolog nincs? — kérdezte Lupusz. — Damaszt abrosz van kettő__ — Damaszt, damaszt... Nem tudom ér-e az valamit. Arany, vagy ezüst nincs magánál? Csak arannyal érdemes dolgozni. Rongyokkal...? — Aranyam nincs. De van egy nagyon érdekes szobrocskám bronzból. Az üdvözítő áll egy márványon és egy birka ... Isten báránya ... Tudják ugye__Az üdvözítő a kezét nyújtja a birka felé. Megáldja, vagy valami ilyesmi. — Nagyon szép lehet... - vélekedett a toprongyos öregasszony. — Nem adnak érte semmit — legyintett Lupusz, aztán megemelte a rumosüveget, igyatok, gyerekek ... — Jaj letegez minket — rémüldözött az idős hölgy az ablakban. — Visszategezhettek — mondta Lupusz és újra ivott. Az öregasszonyok csiklandósan nevetgéltek, s a nyelvüket beledugdosták a rumospohárba. — Az élet lányok, nagyon furcsa - mondta Lupusz. — Nekem mindenkim meghalt... Olyan egyedül vagyok a földön, mint az ujjam. Csak kószálok az utcákon és azt kérdem magamtól, hogy mivégre van mindez Terus? Mert Terus a nevem. — Az élet, lányok, csőd ... Szopogassátok el a rumot, aztán imádkozzatok. Vagy ha nem, akkor igyatok még ... Én most itt hagylak benneteket... Sürgős mennivalóim vannak ... El kell távolodnom ... - mondta Lupusz, aztán egy kicsit meghajtotta a fejét, és otthagyta az öregasszonyokat. Tántorogva vonult az utcán. A rumosüveget ütemesen lóbálta a nadrágja mellett. Kiizzadt, vigyorgott. A járókelők utána fordultak. Zsíros, könnyű boldogság környékezte. Szabad volt. Nem tartozott senkihez. Nem kellett hazasietnie, nem kellett félni a munkavezetőtől, tanároktól, gondnoktól. Senkinek sem tartozott számadással. Kívül rekedt a munkásszálláson, a szoba közösségén, a munkahely közösségén, mindenen. A pénzéből napokig ehetett, ihatott, nyár volt, álmosító meleg. Kéklő ég feszült a feje fölé, és persze a többi ember feje fölé is, de Lupusz ezen a délutánon mindent a saját szempontjai szerint ítélt meg. Könnyűnek találta a járást, s az utcákat fényben lebegőnek, színesnek, messze vezetőnek. Barangolt az egymásba kapcsolódó utcákon, ránevetett a lányokra, s azok visszanevettek rá. A lányok könnyű ruháján átsütött a nap, és